H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

ért folyó nagy versenyfutásban sem a földesúrnak, sem a jobbágynak nem maradt ideje és kedve ahhoz, hogy a kisebb hasznot hajtó méhtenyésztés felvirágoztatására törekedjék. Végül a hanyatlás okai között kell megemliténünk, hogy a méhek megváltozott életkörülményei: a csökkent nagyságú ós hordásidejü méhlegelő nem volt képes felerősíteni a kasokból évenként többször is kirajzó fiatal családokat, amelyek kellő élelem nélkül maradva a tél folyamán elpusztultak vagy túlságosan legyengültek. A XVIII. sz. végétől ugyanakkor egyre többféle, a termelékenységet növelő mozgószerkezetü méhlakás terjedt el hazánkban is, melyek megfelelő szaktudással való alkalmazása a kedvezőtlenebb természeti viszonyok ellenére is eredményesebbé, gazdaságosabbá és kifizetőbbé tették a méhészkedést. Ezeknek az ujtipusu méhlakásoknak és a használatukat ismertető korszerű méhészeti szakirodalom natására a hagyományos módszerekkel folyó paraszti méhészkedés fokozatosan háttérbe szorult és megszűnt. /Ennek a szakismereteken alapuló méhészkedésnek a kutatása azonban már nem annyira a néprajz-, mint a mezőgazdaságtudomány feladata./ A polgári méhészkedésnek ez a kései, ujabb felvirágzása tehát egy uj termelési eljárásnak, az irányitható termelést elősegítő ujtipusu móhlakásnak, a keretes kaptár térhódításának és tökéletesítésének köszönhető.