H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

A* TÖRTÉNETI RÉSZ I. A MÉHÉSZKEDÉS ALTALÍNOS MÚLTJA Dolgozatomban nem célom a méhészkedős történetének a legrégibb kortői történő kutatása - feladatom ugyanis csak Nagykanizsa és környéke méhészetre vonatkozó emlékanyagának összegyűjtése - mégis szükségesnek tartom, hogy röviden a régmúlt korok méhészkedésre utaló emlékeiről is megemlékezzem* A méhészet termékeinek; a méznek és a viasznak Ősidők óta nagy a jelentősége az ember életében. A méz ugyanis már a gyűjtögető- s vadászéletmódot folytató ősembernek is az aránylag könnyen megszerezhető táplálékai közé tartozott, a viaszt pedig könnyen formálható, vizet át nem eresztő tulajdonsága tette fontos közszükségleti cikké. Történeti kutatásaink során megtaláljuk a méhészkedés nyomait mindazokon a mediterráni és mérsékelt égövi területeken, melyeken annak biológiai adottságai megvannak: ahol a méhek táplálékot, valamint szaporodásra és élelemraktározásra megfelelő hajlékot találnak maguknak. Legrégibb, a zsákmányoló méhészetre vonatkozó emlékünk egy őskori grafikus ábrázolás, melyet a spanyolországi Cueva de la Arana-ibarlangban találtak.* Hágcsón fára, vagy szük üregéhez felmászó, méhektől körülrajzott embert ábrázol, amint a méhodu kifosztásán mesterkedik. E rajzot szemlélve megelevenedni látom az öreg parasztok elbeszélését, akik gyakorta panaszolták, miként szurkálták őket össze a rosszul "lefojtott odúból" kirepülő méhek. A bibliában sok helyütt olvashatjuk, hogy az egyip-