H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

nem adta el az egészet soha, mert ha maga nem is hitt már gyógyító erejéhen, gondolt azokra, akik kérni fognak tőle. Általánosan elterjedt szokás volt a viaszöntés isl^ A méhész többnyire tudta, hogy mikor kérik tőle a viaszt erre a célra, mert általában a következőket mondták: "nem köszönöm meg, mert orvosságnak kell". Aki viaszt akart önteni, felkereste az öntőasszonyt , de magával vitte valamilyen ruhadarabját, sapkáját, ingét, kapcaját, ha állatról volt szó, annak láncát, vagy kötelét. A kiöntött képmásból aztán megállapították, hogy ki rontotta meg a beteget, vagy pl. mitől ijedt meg a gyerek. Megmutatta hitük szerint azt is, hogy ki vette el a tehén hasznát

. A tiszta viaszt a háztartásban is többféle módon hasznosították. Nélkülözhetetlen volt a szövés-fonás munkájánál, mert azzal húzták meg a fonalat

, illetve ragasztották be a csévét a vetélőbe

. De kellett a kendercérna meghúzásá hoz is, hogy tartósabb legyen, könnyebben varrhassanak vele. Néhol gyertyát is öntöttek belőle, kettős vagy négyes gyertyaöntő csőbe

. Viasszal hímezték a húsvéti himestojást is. Napjainkban a viaszt főképp mülép készítésére használják. Sok gazdának van már mülépprése

. Ezeket Pestről, a Méhészszövetségtől hozatták, s házilag készítik azt vele. A háztartásban nélkülözhető lépesmézet, mézet, viaszt és sonkolyt azonban eladták, mert ezek számottevő jövedelmet biztosítottak a mindig pénzhiánnyal küzdő parasztságnak. f/ A méhészeti termékek értékesítése Vidékünk népe az első világháború előtt a mézet általában a környékbeli bábosoknak, a sonkolyt és viaszt pedig a sonkolos tótoknak adta el: "••• Ami a turószsákban viszszamaradt, az volt a sonkő. Azt kivették marokszám és ökölnyi gombócokat csináltak belőle. Mikor a trencsényi üveges