Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

arra, hogy ha a lóhajtó nem néz rájuk, munkájukon könnyíteni is lehet. Sokszor lassabban mentek, vagy egyik-másik el-elmaradt. A külső ló igyekezett beljebb kerülni. Ezért a lovakat állandóan szemmel kellett tartani. Az öregek annakidején haragudtak, ha a lóvezető nem beszélt a lovaknak. Amikor a lovakhoz beszéltek, jobban járták az ágyást. Gyakran csak általános szavakkal biztatgatták a lovakat: „Hátam mögött lépésbe, előttem kocogva!" „Hajló, hajló, három a csikó, negyedik a lóhajtó!" „Hajló, hajló, hetedik a lóhajtó!" Vagy „Nette ne, csikó ne, mind a három ne!" A lelassulónak ezt mondták: „Necsina ne!" „Nette csikó, rád hág a ló!" Néha jobban mentek a kelletténél, s ekkor meg ezt mondták: „Na-na-na!" Ha az egyik a másikhoz közel ment: „Csötte!" vagy ha kifelé húzott: „Gyere ide!" szavakkal igazították helyre őket. Járatással a szérű síkossá vált. Némelyik ló meg-megcsúszott. Ilyenkor azt mondták: „Már mögint csúszik a bocskorod? Fene a csorbokás bokádat!" Sokszor névre szóló biztatást kaptak a lovak. Ha valamelyik elmaradt, a lóvezető rászólt: „Hajrá, nye! Ne, Deres, ne! Ne te csúnya, te!" Néha az ostorsuhintás is sokat használt. Azonban inkább szóval járt a ló. Nem az volt a fontos, hogy a lóvezető mit mondott a lovaknak, hanem az, hogyan mondta. Járatás közben az egyik villás körüljárta az ágyást, s a szélét megigazította. A lovak járatás közben ugyanis egy kevés gazt kiszórtak az ágyás szélére. Ezt behányta. Azután az ágyásra ment s a lóganét, a körtéket a szérű szélére dobta. Amikor a lovak az ágyasba ganéztak, azt mondták: „Ezök is aggyák a körtére valót!" Az első világháború előtt a románok Erdélyből almát, körtét, hoztak a pusztára s búzáért cserélték. —Járatás közben az egerek az ágyás alól kiszaladtak. A macskák, kutyák elfogdosták s az emberek agyonverték őket. Időnként meg-megnézték, hogy mennyire van az ágyás lejárva. A járatás végén mondták: „Bodorodik a szalma fölfelé!" Amikor a gazda jónak találta, azt mondta: „Nem köllenek a lovak tovább!" Ekkor a lovakat levezették az ágyasról. De ahol a rendelkezésre álló erőket jól kihasználták, ott nem vezették le a lovakat az ágyasról. Általában a lovakat nyomtatás előtt nem javították föl. Azonban rendszerint a nyomtatás végére feljavultak, mert a közmondás is mondja: „A nyomtató ló száját nem szokás bekötni!" A jó lóhajtó felért egy lóval — tartották a régiek. Tudta, hogy hol, meddig kellett a lovakat járatni az ágyáson. Az ágyás töretéséhez szabta lépéseinek irányát, nagyságát. A lóhajtó rendszerint kedveskedett lovainak s szomj aratáskor lassabban hajtotta őket, hogy tudjanak enni. Régebben a lóhajtó karikásustorral hajtott. De hosszabb nyelű volt, mint a kanászoké. A lóhajtó rendszerint fiatalember volt. A lóhajtás nehéz munka volt. Ezért a jó lóhajtó egy embörszámot tett ki. Különösen akkor volt a munkája nehéz, amikor nagy volt a meleg s vastag volt az ágyás. Ezért váltogatták egymást. A nagyobb gazdaságokban a lóhajtót nem váltották. A kocsival járatás a következőképpen történt. A kocsit megkenték. Beágyazás után befogtak. Az istrángokat ronggyal körültekerték, hogy