Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)
A gabona termesztése
ki ne dörzsölje a lovak lábát. A kíssaroglyát levették, hogy ne dörgölje à kerék. Sokan még az első lőcsöket is felkötötték. A felesleges lovakat, nagyobb csikókat pedig a hátsó saroglyához kötötték. Akinek kevés gabonája volt, az egy lóval húzatta a kocsit. Ilyenkor a kocsi oldalait is levették. „Az ojan mindönt kihasználó embör a hátsó sarogját leengedte, hogy az is morzsojja az ágyást!" Deszkaülésről hajtószárral hajtottak. A kocsit nem terhelték meg. A teleágyást ugyanúgy járatták kocsival, mint lóval. A kocsi mindig az ágyás egyik oldalán járt. A haladó körök eleinte az ágyás szélét és az ágyás közepét érintették. Azután a körökkel túlhaladtak az ágyás közepén. Hogy a kocsi az ágyás közepét is törje, egészen kis kört is fogtak. Ahol töretlenebb volt a gaz, ott sűrűbbre fogták a nyomot s bátrabban hajtottak. A vastagabb ágyás járatásakor egyesek a kocsira homokzsákokat tettek. Egyirányban járattak, csak fordítás után váltottak irányt. Csak a fordításokat járatták kocsival. Szalmára már lóval járattak. A gyűrű alakú ágyásnál a kocsi az egyik oldalon az ágyás külső s a másikon a belső szélén haladt (XI. t. 2). Eleinte lépésben hajtottak. Minden fordítás után a lovak mind többet s többet kocogtak. A befelé fordítás után akkor hajtották élénkebben a lovakat, amikor kifelé haladtak, így tartották kifelé az ágyást. Kifelé fordítás után viszont befelé kellett tartani. A kocsit mindig új nyomon hajtották. Az volt a szabály, hogy „Négy kerék négy nyomon, tizenkét láb tizenkét hejön mönnyön." Mindig a legutolsó kocsinyom látszott. A lóhajtó úgy hajtott, hogy az új kocsinyom felezze a régit. Nemcsak a kocsi súlya nyomtatta ki a szemeket, hanem a kerék súrlódása is. A lovakat néha noszogtatni kellett. Különösen a saroglyához kötött lóra kellett vigyázni, mert sokszor húzatta magát. Sok helyen a járatás irányát nemcsak a fordítások lejáratásakor, hanem időközben is változtatták. Erre azért volt szükség, mert a külső ló sokkal többet húzott, mint a belső. Ezért a hajtó lehajtotta a kocsit az ágyasról. A kocsival egy hurkot írt le az ágyás mellett s azután ismét az ágyásra ment. Ezután a lovak az előző iránnyal ellentétes irányban járták az ágyást. Járatás közben időnként favillával körüligazították. c) Fordítás Az első lejáratás után fordítottak. A letaposott gazt favillával a másik oldalára fordították, hogy azt is lejárják a lovak. Fordítás közben — amikor csak lehetett — a lovak az ágyást tovább járták. Azonban amikor fordítani kezdtek, akkor a fordításon s nem pedig a járatáson volt a hangsúly. Általában háromszor fordítottak, de ha nedves volt a gaz, akkor négyszer is. A nagyobb gazdaságokban az elsőrészes, kisebb helyeken pedig a gazda állapította meg, hogy mikor lehet fordítani. A fordítást is ők kezdték meg. Általában ketten-hárman fordítottak.. Favillával dolgoztak. Ott kezdtek fordítani, ahol az ágyást befejezték. Az első villás beleőtötte a villáját a lejáratott gazba. A villa ágait a ferdén fekvő gabonaszálak közé öltötték, hogy már az öltéssel is széjjeltépődjön az összenyomott gaz, és a
