Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

alatt a gaz. Ilyenkor jól törött. Eleinte nehéz volt az ágyáson a járás, de ahogy tört a gaz, úgy vált könnyebbé. Az árpa ágyásra könnyebb volt rámenni, mert kurtább a szalmája. A lóhajtó is könnyebben lépegetett. Egyes helyeken — ha kevesen voltak — csak akkor vezették a lovakat az ágyásra, amikor az ágyás rakását befejezték. Ekkor a lovak az egész ágyás felét járták. A lóhajtó az ágyás képzeletbeli sugarának a közepetáján állt. A lóhajtó körül körbe járták a lovak az ágyás egyik felét (IX. t. 2). A lovak jobbról balra haladtak, vagyis az óramutató járásával ellentétes irányban járták az ágyást. A lóhajtó a kötelet a kezében elöl s hátul cserélte. Amikor a lovak egyszer megkerülték a lehajtót, az lépett egyet előre, az ágyás szélével párhuzamosan. Mire a lóhajtó visszaért kiindulási helyére, a lovak egyszer megtaposták az egész ágyást. Akkor is a fenti módon járatták az ágyást, ha szívós volt a gaz s várták, hogy száradjon. Ha az emberi és állati munkaerőt jól ki akarták használni, akkor a kész ágyásnak azt a felét járatták először, ahol az ágyazást kezdték, azután meg ott, ahol az ágyazást befejezték s ahol a fordítást kezdték. A nyomtatás akkor haladt jól, ha a lovakat, amint lehetett, rávezették az ágyásra. Ahogy nőtt az ágyás, úgy haladt előre a lóhajtó a járatással. Amint az ágyás rakását a villások befejezték, nyomban járták a lovak. A villások viszont az ágyás lejáratott részét fordították. Amikor a fordítás haladtával a lovak leszorultak az ágyasról, a megfordított részt járták tovább. A lóhajtó a fordítással párhuzamosan lépegetve hajtotta a lovakat. Vagyis ahogy nőtt a megfordított ágyás, úgy haladt előre a lóhajtó a járatással. Amikor a lovak ismét leszorultak az ágyasról, akkor a fordítók között átmentek az ágyás másik oldalára, s járták tovább az ágyást. A lóhajtó fordítás közben sohasem ment le a lovakkal az ágyasról. Az utolsó fordítás után az ágyást körülhányták. Ekkor a lóhajtó úgy hajtotta a lovakat, hogy előtte a lovak mindig befelé húzzák az ágyást. Amikor az ágyást körültakarították, akkor úgy hajtott, hogy kifelé haladjanak előtte a lovak. Ilyenkor a lovak élénken, trappba jártak s kifelé rukták, széjjel terítették az ágyást. A lovak lába ekkor kirúgta a szalmából a szemet. A befelé és kifelé tartásnál a lovak változatlanul jobbról balra haladtak. Ellenben a lóhajtó csak a befelé tartásnál haladt így, míg a kifelé tartásnál éppen ellenkezőleg. Nagy szárazságkor, amikor nagyon tört a gaz, az ágyást locsolóval mögpráholták. De nem a kalászát, hanem a kéve alsóbb részét. Ugyanis ha a szalma nagyon összetörik, sok szem közte marad. Az a fontos, hogy a kévék kalászos végei legyenek szárazak, mert így könnyebben kipereg a szem. A szalma lehet egy kicsit szívós is, mert ekkor hosszabb marad. A lovak legtöbbször egyenletesen járták az ágyást. Néha kocogtak is. A járatásnál arra törekedtek, hogy az ágyás szélét jól lejárassák, s a lovak ne egy nyomon haladjanak. Ha sokáig nyomtatott a ló, akkor ugyanis arra törekedett, hogy mindig az előtte haladó ló nyomába lépjen, mert ott puhább a szalma. Különösen a járatás elején sokat kellett beszélni a lovaknak, hogy szabályosan és egyenletesen járják a köröket, A lovak hamarosan rájöttek