Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A kukorica termesztése

dúlnak. A lóhajtó a lovak baloldalán hajtja a lovakat. A vetendő terület széléhez igazodva hajt. A bal oldali ló kötőfészkszárát a bal kezébe fogja, s a másikban az ostort tartja. A kormányos két kézzel markolja a kormányrudat. Mindig a bevetett terület felől megy. Arra vigyáz, hogy a kormány kereke az előző gépajja nyomaiban haladjon. A gép fordulásakor — a gép szerkezetétől függően — vagy áttolja a kormányrudat, vagy átfordítja. Vannak olyan gépek, melyeknek mindkét oldalán egy-egy csuklós szerkezetű rövid kar van. A nem használt rudat behajtják, hogy a fordulást ne akadályozza. A kormányos hol jobbról, hol balról megy a vetőgép oldalán. A kormányos felelős, hogy a sorok egymás mellé, megfelelő távolságra kerüljenek. Szükség esetén a lóhajtót is irányítja. Ha nincs lóhajtó, akkor a szerepét a kormányos tölti be. Ilyenkor a hajtószárat a nyakába akasztja. A gép után a faros halad. A faros engedi le és emeli fel a gépet. Ő tisztítja a beragadt csoroszlyákat és a betömődött csöveket. Ügyel arra, hogy a szem a szekrényből a földbe kerüljön. Különösen sáros és gazos földben sok a dolga. A hosszúnyelű üsztökével tisztítja a csoroszlyákat. Ha nem nedves és gazos a föld, szükségből a lovakat is hajtja. Ilyenkor a hajtószárt kitoldják. A lóhajtó általában fiatal ember, vagy suttyó legény. A kormányos rendszerint ember. A faros szükségből aszszony, lány is lehet. A gép fordulásánál a lehajtó úgy vezeti a lovakat, hogy a vetés felőli nagykereke sarkonfordujjon. Négy lóval ez nehezebb, mint kettővel. Ha nem vigyáz, a lovak könnyen összegabalyodhatnak. A kormányos a fordulás előtt kiakasztja a mellette levő vezetőláncot. A rögös földön fontos a lánc. A gép kormányát a menetirányba rögzíti. A kapcsolás helyét egy kis ronggyal jelölik. A kormányos a lánc kikapcsolása és a fordulás után a lovakat megállíttatja. A láncot beakasztja, s a másik oldalra megy. Közben a kormányrudat áttolja. A faros — amikor a gép a forgó széléhez ér — fölvöszi a gépet a kar segítségével. Sáros időben — amíg a gép megfordul — az ösztökével a csőről leveri a földet. Elinduláskor a forgó szélénél leengedi a gépet. Ha érkezése van, megfogja a nagykerék küllőjét s a gép fordulását hejbetarttya. A faros a vetőmag fogyását is figyeli, és a kezdő végén álló zsákból pótolja. Különösen sima területen — hogy gyorsabban haladjon a munka — fordulás után, amikor a gép beáll a vetés irányába, a kormányos és a faros helyet cserél. Ekkor nem állítják le a lovakat. Csak akkor cserélnek helyet, ha a vezetőláncra nincs szükség. A kukoricavetőgép később került a pusztára, mint a gabonavetőgép. Az 1900-as években jelent meg, de nem terjedt el, mert a gabona vetőgéppel is lehet kukoricát vetni. Ma már nem is használják. Csak egy-kettő akad belőlük a pusztán. Alacsonyabbak s hátsó kerekei kisebbek, mint a gabonavetőgépé. Hogy naponként mennyi földet lehet géppel bevetni, az a gép nagyságától, a föld hosszától és az iga járásától függ. Két lóval, közepes nagyságú géppel naponta 8—9 kat. holdat is elvetnek. A pusztán divat a gépek kölcsönzése. Rendszerint a szomszédtól, ismerőstől kérik kölcsön. Legtöbbször fizetnek érte. Az is előfordul, hogy a szomszédok összefognak és közösen vetnek. A jó szomszédok nem kérnek