Némethy Endre, Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 5. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1960)

Dömötör Ákos: Mihályiak sümegi lakodalomban

j ától tanulta.) Ezután a fényképészhez tartottak. Csak a fiatalok mentek he, az öregek kint maradtak, és várakoztak. A fiataloknak a fényképezés külön nevetési és tréfálkozás! alkalmat jelentett. A vőlegény egyik öccse közben elmondotta nekem, hogy Mihályiban a fényképészhez való vonulás szokása nincs meg, helyesebben nem ilyen formában történik. Mihályiban az új pár a polgári esküvő után együtt megy el a fényképészhez, a násznépről csoportképet nem készítenek. Hazafelé menet a mihályiak egyet-egyet hujjantottak: Száraz a gally, majd kizöldül, Most jöttünk az esktivőrttl. Ez az utca kanyaré kos, A menyasszony takarékos. (Tényleg hazafelé nem az egyenes utcán mentek.) A mihályiak azonban hamar abbahagyták a hujjantást, mert a sümegiek nem kurjongattak. Sümegen a hujjantás nincs szokásban. Kérdésemre a vőlegény a lakodalom után elmondta, hogy Mihályiban a tréfából még "ízesebbeket'

1 is hujjantanak: Ez az utca homokos, A menyasszony pocakost Ez az utca de köves, A menyasszony de rühe

sS De ilyeneket ebben az esetben nem kiabáltak a mihályiak, nem akarták megsérteni a sümegieket. A vőlegény elbeszélése szerint a Mihályihoz közel levő Himodon azért kiabálnak az utcán, hogy a gyerek ne legyen süket. Mihályiban szoktak lövő Időzni, hogy a "menyasszony jó fingó legyen". Sötétedéskor ért haza a menet, az udvaron megálltak. A házból kisiető szakácsné egy seprűt dobott el az udvaron, amit a menyasszony közben felvett. - Honnan jöttök? - kérdezte a szakácsné. - A kánai aennyegzőből• - válaszolt a menyasszony. - Mi között? - folyt tovább a kérdezés. - Ég és föld között. - mondta a menyasszony. - Mit hoztál? cérdezték. - Fehér liliomot. - hangzott a válasz. Ha nem ezeket fel ték volna, nem engedték volna be őket, csak váltságért. A vőlegény azt