Némethy Endre, Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 5. évfolyam, 1. szám (Budapest, 1960)

Kallós Zoltán: Gyimesvölgyi keservesek

tünk az erdőn, örökké ezeket futtok. S ott az erdőbe es. Mentünk bé a Regátba (Romániába) törökbuza szedni. Étlen szomjan hetealeg a szekérrel. Kellett mennyünk net kellett az élelem. Útközbe énekeltünk, sírtunk. Kellett kénlódnii ne szegények Tótunk, kellett járjuk a világot, met ha nem,még ennünk se rőt.Sokszor még egy nap csak eccer es ettünk. 1 szegénység örökké kikönyököl. Elmentünk eccer, a ujan rossz emberekre akattunk, hogy nem akartak becsapni éccakára. Felfogtan a két kezemet ugy könyörögtem engedjenek bé,de nem akartak becsapni.Künn háltunk az ég alatt a szekérrel hogy najt meg fagytunk. Most ná nem es tudok ugy énekelni. Addig mentem, dogoztam a emeltem, bogy megromlott a hangom. Régen összegyűltek a szegény emberek a addig énekeltek egy káposzta fej mellett, hogy reájik virjatt.Ették a savanyu káposztát, hogy ne részegedjenek meg. Most altőtt az a rilág es." Antal Rőssi (56 é.) és Antal Marika (66 é.) pusztinai születésűek. Mindkettő Lészped mellett ran férjnél. Egyik Lészpeden - BácsiIán, s a nagyobbik Gerlénbe. Szomszédos fala. A gerléni magyarok mind Léazpedről telepedtek ki, ezelőtt kb. 25-30 érrel. Kiskorukban árván elmaradtak hárman. Még egy flu testvérük ia volt. Marika rolt a legnagyobb. A dalokat Puaztiaáa tanulták egy szomszéd özvegyasszonytól, nagyobb részét. Érdekes összehasonlítani, a szöregeket és dallamokat is. Marika a nagyobb fiatalon özvegyen maradt. Férje meghalt a háborúba.Előbb ott Fuaztinán volt férjnél. Aztán jött férjhez Lészpedre, majd Lészpedről Gerlénbe költöztek. Hamarább huga jött el Pusztináról. "Mikor eljöttén vőt férjez Lészpedre,akkor kezdtük vót énekelni azt, hogy "testvér nikor az uton jársz*. Ojan kicsikén elmarattaa vót édesanyántói, hogy majt nem es ismertem. Ingem néném nevelt fel. Tudak én énftket eleget, de mind csak az árvaságról. Met ha mi árván nőttünk fel, apa s anya nékfll. A három árvát es tudom. Vót időnk keseregni, -örökké a más házánál dógoztunk s mégse vót, ami kell. Mikor el vevőttttnk, az emberemnek se vót majt semmije. Hogy én eljöttem, aztán néném es idejött egy özvegy emberhez. Ha dógoztunk, vót mit enni s ha nem, néztük az eget. Nyáron jártunk napszámba s télen fontunk másoknak a faluba. Soha hé nem állott a szánk. Én még többet es tuttam, de hiszi-e, el es felejtettem, annyi nyomorúság ért. Mikor kiénekeltem magam, ugy érzettem, miha valakinek megpanaszkottam lenne. Szomszédosok vótunk még egy igen nyomorúságos asszonval,mind mi es. Az es erőst sok éneket tudatt. Attól es sokat megtanultunk. Most nem énekelek. Csak ugy vaj eccer." (Rózsi, a kisebb.)