Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)
Szabó Kálmán: A kecskeméti állattenyésztés szókincse és szólásmondásai
11» A lóra vonatkozó szókincs A magyarság legkedveltebb állata a ló, A magyar né)p már a honfoglalás előtt használta és tenyésztette a lovait, őseink a mai hazánkat mint harcias, lovas nép hódította meg--, A honfoglaló magyar vitézeket lovaikkal együtt temették elU Az ősi magyar lófajta megismeréséhez támpontokat a honfoglaláskori sirok lócsont leletei szolgáltatnak. Ezen lovak magasságát régészeink 130-140 cm között lévőnek állapítottak meg. Ezzel szemben a mai úgynevezett magyar parlagi lovainfe átlagos magassága 150-155 cm között mozog, ami az azóta töa?» tént sokféle keveredés következménye.^ Az ugor nyelvekben, ahová a magyarság is tartozik, közös szó a ló, továbbá a ló korára utaló megjelölések, u.m. a csikó , a másodfü , harmadfű , továbbá a gyermek-ló és a L5~ fi , valamint a minőséget jelentő fő-ló szavunk* E mellett régi lovas népiségünket bizonyítják a f_ék, nyereg , ostor szavaink, főként pedig a lóra elleni , azaz lóra pattanni kifejezésünk. A lónak igazi jelentőségét a nagy, távoli területeket bekalandozó harcos életmód adta meg. A török-faju népekkel való keveredés a magyarságban fokozta a lótenyésztés jelentőségét. Kétségtelen az, hogy mai hazánkba már mint állattenyésztő, pásztorkodó, harcias lovas nép érkeztünk. A lovat ismerte és azzal bánni tudott a magyar ur és a földhözragadt szegény ember egyaránt. Erre vonatkozólag jellemző Mátyás királynak idevonatkozó levele, amikor apősá1» gzen megállapítást Bökönyi Sándor állatorvos régéss kollegának köszönhetem. ÉH*
