Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)

Szabó Kálmán: A kecskeméti állattenyésztés szókincse és szólásmondásai

tói, Ferdinánd nápolyi királytól a küldött ló-idomitót és lovakat nem fogadja el, ós ezt irja apósának: "Én magam is gyermekkorom óta tudok bánni a lóval, a magyarok a maguk idomitott lovain minden népet, amely szomszédságukban volt legyőztek és meghóditottak, tehát semmi szüksége sincs a magyaknak arra, hogy lovai spanyol módra, összehajló lábakkal táncoljanak.

0 Már á XVII. században, a török hódoltság idején, nagyarányú volt a kecskeméti lótenyésztés. Ennek igazolására egyetlen példát emlitek. 1639-ben Szána Mihály és Hagy András kecskeméti polgárok nagy számú lovat hajtanak a Felföldre és Nagyszombat város közelében kibérlik a Majtény nevü pusztát, és ott tartják méneseiket, amig a kereskedőknek el nem adhatják. A török hódoltság után, aXYIII. század elején az elpusztult alföldi községek határait nagyobbrészt Kecskemét veszi bérbe. Ekkor majd félmillió holdnyi területen folytatja a város népe a hatalmas arányú jószágtenyésztést. Mai hazánkban eltöltött egy évezred alatt ugy a magyar ember, mint lova sok változáson ment át. A magyarság ősi lovának jellegzetességét, az általa még ma is leginkább kedvelt középtermetű, nagy fejű, pej szinü és kitartó, úgynevezett magyar paraszt lóban kell keresnünk. Kétségtelen, hogy a XII. század közepéig e pej szinü lófajta volt az alföldi magyar nép legkedveltebb állata. Ezt bizonyítja egyebek között az, hogy a kecskeméti levéltárból összegyűjtött lő szinek közül a barnának 7, a feketének 13, a sárgának 15, a szürkének 25, ellenben a pej színűnek 34 különböző színárnyalatát jelentő elnevezését tudtam összegyűjteni. Ugyanezt bizonyítja pl* Kecskemét város ménesének 1820. évi összeírása. Ebben a lő szinek aránya a következő: szürke 7, sárga 13, fekete 30, pej ellenben 66. A pej szinü lovaknak ez a túlnyomó többsége napjainkban sem igen változott. A lóra vonatkozó kecskeméti szókincsünk gazdag és