Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)

Szabó Kálmán: A kecskeméti állattenyésztés szókincse és szólásmondásai

I, A barom szine, szarvállása, termete A honfoglalás előtt a bolgár-török népekkel való érintkezés következtében a magyarságnak is főfoglalkozásává vált az állattenyésztés. Ezen korban nyelvünk főleg a barom-tenyésztés körébe tartoző szavakkal bővült: Ilyenekkel: bika, - ökör, - tinó - üsző, - borjú, - tulok stb. Kétségtelen tehát, hogy a magyarság a bolgár-török népekkel valő érintkezés őta foglalkozik baromtenyésztéssel. A nomád népeknél a szarvasmarha érték, illetve vagyon- tárgyként szerepelt. Nyelvünkben az aranyat, ezüstöt jelentő német eredetű "

marha

" sző nálunk is átment az ökörre, tehénre stb. 1 régi magyar nyelv barom

nak nevezte nemcsak az egyes jószágot, hanem magát a csoportba vert gulyát is. A magyar szarvasmarháról Tormay azt tartja, hogy annak őshazája a Nyesztertől keletre és délre eső vidék volt. A honfoglaló magyarság onnan hozta ezen állatfajtát magával. Kétségtelen, hogy ezer esztendő óta e kiváló marhafajtának a sokféle keveredés ellenére is a szine, szarvállása, jellege alig változott. Ennek okát a magyar állattenyésztés ősi, úgynevezett rideg tartási mádjában kell keresnünk. Bz abból állott, hogy a barom télen sem került fedél alá, hanem a szabad ég alatt aklolba, szárnyakba telelt. Egy-egy nagy tél alkalmával igen sok marha elpusztult, csak a tiszta és erős faji jellegű magyar barom tudott megmarad-