Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)

Márton László: A békési lótartás ismeretanyaga és szókincse

10./ Békés Megye Statisztikai évkönyve 1956, 1962. II. Tenyésztett jófajták Milyen lehetett az ósi parasztié? Sajnos, erre vonatkozóan Írásos feljegyzéseink nincsenek, szakirodalmunk is csak néhány sorban emlékezik meg róla. A legöregebb emberek csak általánosan tudtak beszélni róla: a magyar parlagi lú a közepesnél kisebb termetű, vagyis mokány

, élénk vérmérsékletű, nagyon SZÍVÓS, gyors és igénytelen természetű volt. Állandóan keresztezték idegen fajtákkal, ma már csak mint ma gyar félvér élnek utódaik. A ma élé békési emberek szerint itt tenyésztett lófajták a Wóniusz

, az arabs, a lipicai

, a gidrán és a sodrott -.ovak voltak. Kéhány fuvarosnak volt hidegvérű murá

ja is, de számuk nem volt jelentős. Legelterjedtebb, legrégebbi fajta a Nóniusz, melyet mai alakjában Mezőhegyesen tenyésztettek ki.Az osztrák-francia háború idején a győztes osztrák hadak 1815-ben a francia rosíersi ménesből zsákmányoltak egy erős csontozata mént, melyet Mezőhegyesre osztottak be.Ennek az apja angol félvér az anyja normann kanca volt. Ez alá beosztottak hasonló erős csontú kancákat, kikkel 28 éves koráig fedezett Mezőhegyesen. A mént Nóniusznak nevezték el és ivadékait - mivel a mének igen jó átörökítő' képessége volt - tovább tenyésztésre használták fel, igy keletkezett a Nóniusz-törzs, mely utóbb nagyon elterjedve létesítette a mai Nóniusz-fajtát. A tisztavérü Tíóniuszok kezdetben puha szervezetükben kifogásolhatók voltak,ezért 1862 óta időnként angol telivért használtak nemesítésre. A nóniusz kiválóan erős, győzőg

, kitartó, jó csontozata, erőteljes szervezetű, nyugodt vérmérsékletű, hámosnak igen alkalmas ló. Jellemző alkati sajátossága a görbe orr, nagy durva fej, vastag erős nyak, 170-175 cm magas marmagas-