Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)

Nagy Czirok László: A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságon

III. fejezet Régmúlt HÜ Tájegységünkön a határok osztatlan részeit - mint a századforduló idején élt legöregebb emberek elbeszélték, de levéltáraink sárguló Írásaiból is tudjuk - az 1860-as évekig mindenfelé rideg, szilajménesek és barmok népesítették be. A lótenyésztés legrégibb, legősibb állapota a "szilajtartás" volt, amikor a magángazdaságokban tartott nem nagyszámú, igázott, un. kezestartásban levő lovak kivételével a lóállomány nagyobbik része szilajménesekre került. Ménesnek az olyan lóállományt nevezték, amelyik között csődör is volt. A lóállomány száma egy-egy szilajménesben 400 - 800 db között váltakozott, de néha még ennél is több volt. A határrá széket a hatóság a ménesek és más barmok között néhány évenként felosztotta, mert az egyféle jószág hosszabb idő elteltével bizonyos növényfajtákat a mezőből kiélt volna; 1836-ban pl. a halasi Tanács igy rendelkezett; Ménesek járásai a pusztákban elhatárolandók.

1 Ha kevés volt a mező, korábban indult s későbben állt be a ménes. Ha szűkes volt a mező, vacsora után is legeltették. Mikor a hajnal megtetszett, már indult a ménes legelni. Délben pihent. A szilajtartást ridegtartásnak is nevezték. Rideg a lóállomány, ha nincsen közötte kezes. Mint a levéltári írásokból tudjuk, Halas roppant határában a 171II - XIX. században a puszták felosztásáig évenként 5-9 szilajménest terelgettek a pásztorok. 1775-ben a Kerületek kérdésére a halasi Tanács igy válaszolt; "... Vagyon kilenc falka barom, nyoltz szilajménes."

2 1796-ban a ménesek száma hat volt. 1803-ban pusztáinkon öt falka ménes nyikogott.^