Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)

Nagy Czirok László: A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságon

többe a vasasok. Később, az osztrák-olasz-franci a háborúban, majd a Schlesvig-holsteinl harcokban, sőt a mexikói uj honfoglalásban is részt vettek a kun lovasok, pedig egyik másuk - mint Révész István, volt 48-as honvédfőhadnagy /ácsmester/ - már házas ember volt, de örömmel kezeital: be a verbungosoknak. Még Mária-Teréziától kapták a kunok ama kitüntetést, hogy lóratermettségükért a magyar szépség szabályainak mindenben megfelelő mivel tűkért a km fiukat kizárólag a huszársághoz sorozták. Sz a kiváltságuk 1848-ig tartott. Amikor - az önkényuralom idején - a gyalogsághoz sorozták őket, ezt annyira lealázóeak tekintették, hogy közülük szánósan "félre álltak", s mondogatták; Inkább betyár leszek, de bakancsos nea lessek! Ha papirosból less is a bakancson, nem szaggatón el! Aztán "hátuk mögé teritették a szűrt", s a betyárok sorait sűrítették, ami a kiskunsági betyárélet szárba szökkenéséhez vezetett. A dal pedig szárnyalt: In ki egyszer küzdöttem a csatába, Bus kebellel bolygók most a pusztába* Ez a paszta, bár nem tornyos kőhalom, A szabadság templomának gondolom... Vagy a néplélek f ornálta ilyen dal sorok; Felnyergelten szürke paripámat, Fegyveremre más ne tartson számot, Senkié sem, igen keresményem, Ízt f«dd el hát kutya nemet tőlem. Sarkantyú viselésüket csak sokára hagyták el a kun legények. A 90-es években még sok sarkantyús legényt lát* tunk, kivált ünnepélyes alkalmakkor. De sarkantyús csizmáikat as öregek is nehezen hagyták el. i 90-es években* diák ágyamban, a hajnali órákban meg többször hallgathattam - örömmel - as smink alatt szőlőkapálásra igyekvő öregek sarkántra-pengéaét, pedig a emeld-