Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)
GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Napló. Harmadik könyv (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)
társalkodhassam veled, és hasznosan töltsem az időt. - Azután az is megrövidíthet Téged, hogy nemcsak lehetséges, de nagyon valószínű is, hogy a jövőben Veled kevesebbet, feleségeimnél azonban annál többet fogok beszélgetni - mindazonáltal, kedves Menner! ez semmiképpen sem búcsúlevél -, ezzel vigasztalódhatsz - és hogy bebizonyítsam Neked, hogy mégsem fogok hidegen, érzéketlenül, önző módon, barátságtalanul, komiszul, hálátlanul és gyengédtelenül / (vagy amit még akarsz) viselkedni, ezért a furcsa levélért kárpótlásul ezután [N3/21] mindig megkérem hitvesemet, hogy őis írjon néhány sort a levélhez. Jó lesz ez így? Add rá kezed! — Hát miről írjak most? Mi érdekel leginkább? Hízelgő az a gondolat, hogy szívbéli érzelmeim nem érdektelenek számodra. Tehát halljad ismét, amit már annyiszor megírtam. — Tegnapelőtt Ilka és Louise egy ismerős hölgyet látogattak meg, aki nyaranta városligeti kertes házában lakik. Este anyósommal értük mentünk. Hazafelé szokás szerint karomat nyújtottam Ilkának, és oly jól elbeszélgettünk, hogy az idő rövidnek tűnt. A főtéma az volt, miképp ismerkedtünk meg, és első találkozásunk alkalmával milyen benyomást tettünk egymásra, hogyan ítéltük meg egymást a távolból szemlélve, miképp közeledtünk egymáshoz. Ennek a beszélgetésnek hatása alatt ma az jutott eszembe, hogy mi ketten hol láttuk egymást először, és miképpen alakult ki fokozatosan barátságunk. Emlékszel, hol? - Stolpék bálján — először megközelíthetetlennek tűntél, szófukar, elgondolkodó és kimért voltál. Csak később, hosszabb idő leforgása után ismertük meg értékeidet és fejlődött ki barátságunk. - / Ha az embereknek meglenne a képessége, hogy átható pillantással egymás szíve mélyére |N;V22t tekinthessenek, akkor nem lenne akadálya annak, hogy ha egy személy nekünk megfelel, és kedélyünkkel, felfogásunkkal és alapelveinkkel mindenben összhangban van, akkor az első pillanatban egymás nyakába boruljunk, és őt barátságunkról biztosítsuk. Miután azonban nem dicsekedhetünk ily isteni adománnyal, sokszor hosszabb ideig eltart, míg egymást közelről megismerjük és megértjük. Ezt Ilkának is elmondtam. Nemrég egy színdarabot láttam, Bauernfeld „Vallomó\sok , * J című darabját, ebben az 1. felvonás E jelenetében egy fiatalember lép a színpadra (amely egy utcarészletet ábrázol), és hirtelen megtorpan, mert egy fiatal hölgy (egyetlen szó nélkül) átsiet a színen, mire Ő elragadtatással bámul utána: „Ezt elveszem feleségül! Istenemre, ezt elveszem!" - Valahogy így esett velem is, mikor a bálon először megpillantottam Ilkámat. — Szépsége úgy elbűvölt, úgy elmerültem bámulásában, hogy elállt a szavam, és boldog voltam, hogy láthatom. - Szívemben egy szerelemnek nevezett hatalmas szenvedélynek első tünetei mutatkoztak. Róla álmodoztam éjjel-nappal, éreztem, / hogy határtalanul szeretem, szerencsecsillagomnak, angyalomnak érez- [N.V23] tem, akit a sors küldött kimondhatatlan boldogságomra nekem, a kiválasztottnak! - Eltökéltem magamat, hogy egészen neki szentelem éltem - és - a gondolat egészen merésznek tűnt nekem - megkérem a kezét. „Sikerülni fog-e ez, kérdeztem kétkedve magamat: Ne reménykedj túlságosan, lehet, hogy nem sikerül. - Szinte hihetetlen lenne az ő szépsége mellett, ha más férfiak nem vetettek volna rá már szemet, és te lemaradtál. — Ne siesd el a dolgot olyan viharosan, hanem nézz körül — ne hagyd ezt az érzést túl korán gyökeret verni, nyugodj meg; különben a legrosszabb esetben olyan sokat fogsz szenvedni, hogy ezt a szerelmet ismét kiirtsad szívedből. —" Állandó kétség és remény közt lebegtem. „Igen, kedves Ilka, így szóltam hozzá, ilyen volt a lelkiállapotom. Emlékszel - akkor, a bál után kértelek (most már tegeződünk), a régi, eltört legyeződet hagyd nálunk, hogy kijavítva és megragasztva jövő vasárnap vigyem át neked. Ezt jó alkalomnak találtam arra, hogy Téged ' Bekenntnisse, a darabot már 1837-ben bemutatta a Nemzeti (akkor még Pesti Magyar) Színház.
