Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Utazásom leírása és naplóm 1845, 46 és 47/48 három esztendejében (Ford.: Gelley Andor) - Második rész

kik a rokonai?" botter seborvos úr, feleltem. „A Lotter?! Nézd csak. Hogy fog örülni! Ez egy jó ember, a Lotter." — Ismeri hát? kérdeztem. — „Hát persze, válaszolt, nagyon jól; hiszen sokszor dolgozom odaát Bischofsheimben, mert kó'műves vagyok, és Lotter úr gyakran oda is jön és nézi, hogyan dolgozom, és elmondja, hogy az apja, aki szintén kőműves volt, ugyanígy csinálta. — Lotter is járt már Magyarországon?" Igen, 10 évvel előtt meglátogatott minket. - „Emlékszem is, hogy egyszer egy asszonyrokona volt itt Magyarországról, aki meglátogatta; erről gyakran mesélt nekem". Igen, feleltem, az az asszony az én Anyám volt. „Az a maga Anyja volt? Nézd csak. No, akkor nagy lesz Lotter úr öröme, ha meglátja magát." - Én is végtelenül örülök és sietek is, hogy mielőbb odaérjek. „Egy szűk óra alatt odaér. Most 4 óra van." Nos, Isten vele. „Sok szerencsét." / [U/180] Sietve elindultam, és nemsokára megpillantottam Nekarhischofsheim templomtornyát. Szorongó szívvel mentem az első házak mellett el, melyek eléggé szétszórtan álltak, és úgy terveztem, hogy az első vendéglőben leteszem hátizsákomat és megtudakolom, hol lakik Nagybátyám. — Mindjárt a város szélén két csinosan öltözött fiút láttam, akik egy kiskutyával játszottak, és csodálkozva néztek rám; önkéntelenül is felmerült bennem a gondolat, hogy ez Oskar és Wilhelm. - De Nagybátyám mégis csak bizonyára a városban lakik, gondoltam, és nem a város szélén. De tévedtem. - Amikor a vendéglőben Lotter seborvos felől kérdezősködtem, a válasz így hangzott: innen a második házban lakik, ezen az oldalon. — Otthagytam hátizsákomat és 2 háznyit visszamentem. Az a ház volt az, amelyik előtt a két fiú játszott, de most már nem voltak ott. — Felnéztem a ház ablakaira, és az egyik ablakban megláttam egy asszonyt, aki varróasztalánál ült és varrt; ez Nagynéném, mondtam magamban. - Rám pillantott, és nem tudtam visszatartani egy barátságos mosolyt. Gyorsan felfutottam a lépcsőn, de az ajtó előtt kissé meg kellett állnom; össze kellett szednem magamat; úgy vert a szívem, hogy hallottam. - A konyhában még egyszer megkérdeztem a szolgálót, hogy jó felé megyek-e és beléptem a szobába. Nagynéném egyedül volt és elém jött. Kezet csókoltam és néhány szót dadogtam: „Kedves Nagynéném, megtartottam régen tett ígéretemet, hogy utazásomon felkeresem Magukat-végre abban a helyzetben vagyok, hogy megtarthatom szavamat, ami nagyon boldoggá tesz. Én vagyok Heinrich!" — „A Heinrich," mondta, „ó, ez szép!" és karjával átölelt. „Milyen kár, hogy |U/l8l| nagybátyád nincs itthon, de a fiúkat érte küldöm azonnal." — Kilépett és hamarosan / Oskarral és Wilhelmmel tért vissza, a két fiúval, akik látták, hogy belépek a házba és kíváncsian követtek. — „Nézzétek, gyerekek, ez az unokabátyátok Pestről", mondta Nagynéném. Mindketten örömmel és kissé csodálkozva néztek rám. - „Adjon Isten, Oskar - adjon Isten, Wilhelm", szóltam, és szívből megcsókoltam őket. — „De hol van Nagybátyám, kedves néném?" - „Látogatóban van Waibstadtban, csak este jön haza. De ha akarod, Heinrich, és nem vagy túl fáradt, elébe mehetünk a gyerekekkel; - ennek nagyon fog örülni." - „Ó, nagyon szívesen, olyan messze megyek, ahová csak kívánja, egy kicsit sem vagyok fáradt; és az a gondolat, hogy így meglephetjük Nagybátyámat, és előbb találkozhatunk, nagy örömmel tölt el!" — Az út Waibstadtig körülbelül 3/4 óra és nagyon szép séta, kellemes beszélgetés közben nagyon hamar a városkához értünk. Mennyit kellett ezalatt otthonomról, szüléimről, testvéreimről beszélnem! -