Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Életem története, bevezetésül naplómhoz (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)

Mikor én már makkegészséges voltam, a kedves Therese ágynak esett, és senki sem sejtette oly közeli halálát. Milyen különös is az emberi sorsok alakulása, akkoriban egyik súlyos csapás a másik után sújtott minket. - 8 nap múlva szegény Therese meghalt — és rövid idő múlva legkisebb öcsém dajkája lett beteg, és teljesen meg is vakult. Szabadkán csak 8 hónapot töltöttem, és a továbbiakban Atyám mellett tanultam ki a mesterséget. A következő évben, 1844. július 10-én legénnyé avattak, ami az összegyűlt céh előtt olyan ünnepélyesnek és szertartásosnak tűnt fel nekem, mintha lovaggá ütöttek volna. Ez bizonyos büszkeséggel töltött el, és úgy éreztem magam, mint egy közkatona, akit egyszeriben tisztté [É/32) léptetnek elő. — Milyen gyerekes is tud lenni néha az ember! Azt / képzeltem magamról, hogy valamilyen fontos tisztséget töltök be az emberi társadalomban, és örültem, hogy a legények olyan szívesen fogadtak maguk közé, ami természetesen egy áldomásba került nekem. - Jóindulattal voltak hozzám, de én nem kerestem barátokat az új kollégák között, mivel mindig visszahúzódó, szerény és csendes voltam, és inkább kerültem a társaságot, mintsem eljártam volna közéjük. Ezt rossz néven is vették tőlem, de én nem sokat törődtem vele, a legfőbb örömet és legjobb szórakozást Budán találtam a húgaimnál, ahol Anyám ebben az évben is egy nyári lakot bérelt. Itt töltöttem minden vasárnapomat és remekül éreztem magamat. Gyakran társaság is összejött ott, Louis barátai, néhány asszony, és olyankor a kertben játszottunk, sokat nevettünk, és kávét ittunk. Amalie a szomszédban lakott, atyja házában, s gyakran átjött látogatóba húgaimhoz. - Egyre jobban örültem a találkozásoknak, s elképzelhető, hogy milyen szívesen mentem a budai kertes lakba. Valahányszor átmentem, már távolról, pl. a várból, vagy a Vérmezőről messzelátóval próbáltam szobájába betekinteni, abban a reményben, hogy őt megpillanthatom. — Ugyanez év őszén Ferri, aki az Újépületben befejezte tanulmányait, belépett a katonai szol[É/33] gálatba, szűk szárú kék nadrágjában és fehér dolmányában oly büszkén / sétált az utcán, mint egy király, és elvárta, hogy mindenki megcsodálja őt uniformisában. — Eközben készülődtem az utazásra. Anyám beszerzett nekem egy kényelmes hátizsákot, gondoskodott fehérneműről, ruhákról és egyéb szükséges apróságokról, én pedig egész nap a térképeket tanulmányoztam, nagyszabású útiterveket készítettem, és alig vártam az eljövendő tavaszt. - Már előre azt számolgattam, mennyibe kerülne az Amerikába való áthajózás - mert olyan biztosan számítottam arra, hogy eljutok oda, mint ahogy 2-szer 2 néggyel egyenlő, és gondolni sem akartam arra, hogy terveim esetleg nem sikerülnek. Azt tanulmányoztam, hogy melyek azok a fontos helyek, amelyeket Párizsban és Londonban meg kell tekintenem; feljegyeztem a Hamburgból Londonba közlekedő gőzhajók menetrendjét, s így tovább, egyszóval állandóan az utazás lebegett szemem előtt. Az a gondolat, hogy ifjúságom minden tündöklő álma, a legfőbb boldogság, ami csak számomra létezhetett, s amire gyermekkorom óta törekedtem, most megvalósulhat, gyönyörűség volt a lelkem számára. Ha Anyám esténként már az ágyban feküdt, gyakran éjfélig ültem mellette, s mint jó gyermekhez illik, figyelmesen hallgattam tanácsait, amelyeket nekem adott, és amelyeknek követése az élet minden körülményei közt hasznomra válhat. Végre megérkezett a tavasz, amit már vágyakozással kívántam. Minden elő volt készítve az elutazáshoz, s az utolsó előtti napon (egy vasárnap) egy kis mulatság volt nálunk, ahová Amalie [É/34] is meg volt híva. Olyan boldog voltam és mégis kissé fájdalmas hangulatban, hiszen ma /utoljára láttam őt, s talán csak 4-5 év múlva találkozunk újra. Akkor leheltem az első csókot rózsa ajkára - ez volt az utolsó is! 1845. április 28. volt elutazásom napja. A gőzhajóval Bécsbe utaztam, ahol már biztos elhelyezkedést reméltem, szüleim és testvéreim kikísértek a kikötőhöz. A búcsúzás nagyon nehéz