Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Életem története, bevezetésül naplómhoz (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)

- fel kellett kelnem az asztaltól és sebemet leszorítva egyedül ültem egy szófán addig, míg se­bemet az étkezés után újból át nem kötötték. Csendesen és türelmesen ültem ott, felkeltve a jelenlevők részvétét, különösen a nőit szinte óránként jöttek érdeklődni, hogy érzem magam. Végre szerencsésen Pestre érkeztünk, egyenesen haza siettem, ahol Atyámat és testvérei­met együtt találtam, s a viszontlátás öröme úgy megdobogtatta szívemet, hogy ennek következ­tében sebem újra vérzésnek indult. - A házban nagy rendetlenség uralkodott. Az első és máso­dik emeleten falakat bontottak, tapétáztak és parkettát raktak, az összes ajtókat mázolták, s mi eközben lent laktunk a földszinten, ahol / régebben a vendéglő volt. Anyámat azonban csak | É/29] két hónap multán láttam újra, mert ő súlyos betegségen átesve Budán egy kis kertes házban lakva lábadozott. Húgaimat is csak véletlenül találtam Pesten, mivel ők is csak hetenként két­szerjöttek haza. - Érkezésemet elhallgatták Anyám előtt, s őcsak akkor tudhatta meg, milyen veszedelemben forogtam, amikor már túl voltam minden veszélyen. — Ez időben egy Therese nevű kisasszony lakott házunkban, Anyámnak egy nála néhány év­vel fiatalabb gyermekkori barátnője. Néhány éve meghalt az atyja, s mivel egyedül maradt, nem voltak hozzátartozói, anyám magához vette, és testvéreim mellett a nevelőnő szerepét töl­tötte be. Nagyon szeretett mindannyiunkat, maga volt a szívjóság. — Megérkezésem után mindjárt Dr. Bée-hez sietett, az egyik legügyesebb orvoshoz, aki hama­rosan meg is jelent háziorvosunkkal, Dr. Schlesingerrel együtt. Megvizsgálták sebemet, amely már gyulladásba jött, de csak jeges borogatást rendeltek rá. Louis barátunknak, aki éppen Pesten tartózkodott, sikerült még Stáhly és Piscovits doktorokat is megnyernie, így négyen tar­tottak felettem konzíliumot. Azonkívül 3 seborvosnak kellett mellettem éjjel-nappal felváltva virrasztania. — Hat hétig, amíg mozdulatlanul, kinyújtott jobbkarral / feküdtem hátamon, nem vérzett a se- [É/30] bem; mígnem egy éjszaka alvás közben görcsszerü rázkódás futott rajtam végig, s az ér ismét megnyílt. - A seb vérezni kezdett, anélkül hogy éreztem volna, vagy bárki észrevette volna, a vér az ágyamban gyűlt, s én vérben úsztam - végül átszivárgott az egész ágyneműn, s végül csak azt hallottuk meg, amint a vér a padlóra csepegett. ­Csak a nagy vérveszteségtől ébredtem fel, s azt láttam, amint ápolóim falfehéren sietnek rá­tenni karomra a szorító kötést. Tehát ismét a régi történetnél tartottunk. Orvosaim arca meg­nyúlt, tanácstalanok voltak — és mivel a vérzés többször ismétlődött, elkezdték az előkészüle­teket, hogy levágják a karomat, e célból a második emeleten előkészítettek nekem egy ágyat és a legkülönfélébb sebészeti eszközöket hordták oda. Mindenki fel volt készülve erre a rettenetes, de kikerülhetetlen eseményre, csak Anyám­nak nem volt szabad semmit sem sejtenie, azonban egy asszony fecsegése folytán mégiscsak megtudta. — Szegény Anyám — a meghatódás, hála és az iránta való határtalan szeretetem könnyei gyűlnek szemembe, mikor e sorokat írom —, mint az őrült, rohant végig a szobán fel­s alá, s zokogva kiáltotta: „ó Heinrichem! szerencsétlen fiam!" - Nem tudok tovább írni, sír­nom kell. Ahol legnagyobb a baj, Isten ott van a legközelebb! / Dr. Bée-nek köszönhetem, hogy nem [É/31] lettem nyomorék, miután őmeg merte kísérelni, hogy sebemet izzó vassal kiégesse. Én, bármit is akartak velem tenni, türelmes voltam, mint egy bárány - az eredmény jó lett -, soha többé nem vérzett a sebem. ­Most már napról napra jobban lettem, ezt fiatalságomnak és egyébként kitűnő egészségem­nek köszönhettem, s egy hónap múlva úgy helyrejöttem, hogy már sétálni is tudtam; - bár a ke­zemet még egy fél évig felkötve hordtam. - Most már a legcsekélyebb feszülést, vagy utólagos fájdalmat sem érzem, de ez a kezem mindig gyengébb maradt, ennek talán az is oka, hogy min­dig kíméltem. -

Next

/
Thumbnails
Contents