Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - [Kirándulás Budán] (Ford.: Gelley Andor)

Talán kíméletesebb lenne minderre fátyolt borítani - de, hogy hű képet fessek akkori helyzetünkről, úgy gondoltam, hogy ezt el kell mondanom; elég, ha annak a férfinak nevét tapintat [F/501 ból nem említem, és csak annyit fűzök hozzá: ez az ember / ma Pestnek tekintélyes polgára. A pincérek minket, alvó gyerekeket, résztvevőén saját ágyukra vittek, mely inkább egy őrszoba priccséhez hasonlított - és még sokáig rólunk beszélgettek. Úgy 10 óra körül lehetett, amikor Anton, akit már említettem, társaságával ezen az úton jött, és meghallotta a lármát. Meghallva a történteket, megrémült, azonnal bemutatkozott, és megígérte, hogy minket hazavisz, mivel ismer minket és tudja, hol lakunk - és miután megerősítette, hogy körülményeinket jól ismeri, így a pincérek beleegyeztek, hogy magával vihessen minket, és átadtak neki. — Közben az a társaság, mellyel jött, az általuk bérelt kocsira ült, és továbbhajtott; és az egész vidéken nem lehetett még egy kocsit találni, így nekünk, szegényeknek, nem maradt más hát[F/51] ra, / mint hogy kis lábunkat tovább erőltessük. - El lehet képzelni, milyen kellemetlen volt az az út, fáradt és elgémberedett tagjainkkal! Ehhez még hozzájárult, hogy Anton idegen lévén a környéken, nem ismerte az utat, és kérdésére, hogy merre van a legrövidebb út Pestre, azt felelték: „menjenek esak arra, ahol a legtöbb kivilágított házat látják és a legnagyobb lármát hallják, nem téveszthetik el az utat". A telihold mindjobban felkúszott az égen fejünk fölött, majdnem függőlegesen nézett ránk, szép éjszaka volt - a csillagok ragyogtak, alig lengedezett a szellő, csupán messziről hallatszott némi zaj és zene. - Így arra irányítottuk lépteinket. Anton volt védőszellemünk, mert nélküle bizonyosan másnapig kint maradtunk volna, amíg [F/52] valaki elvezetett volna a városba - mert tanítónk többé nem merészelt szüleink / szeme elé kerülni, és mit is kezdtek volna szüleink aggodalmukban, talán a Városligeti-tóban megfulladva, vagy Isten tudja, hol képzeltek. - Jól emlékezem még arra is, hogy a jó ember felváltva egy darabig engem vitt karjában, majd pedig Feri öcsémet, hogy ki tudjunk tartani. Péter-Pál napján van búcsú Óbudán, és ennek zaja reggelig tart. Amikor közeledtünk a Városmajorhoz, Anton híven követte az emberektói kapott útmutatást, és a lármás negyedhez közelített - így elhaladtunk a Szegényház mellett, és az Országúton át Óbudára jutottunk, anélkül hogy ezt Anton észrevette volna. El tudom képzelni a jó ember ijedelmét, amikor tévedését felismerte. Most már csak az volt számára a fő kérdés, hogy minket, akárhogyan is - a lehető leggyor[F/53] sabban Pestre juttasson, és néhány / ember segített sürgősen ladikot szerezni egy malomból, amivel haladéktalanul áthajóztunk Pestre. — Az éjszaka közepén ez a kaland, - már éjjel 1 óra volt —, a nyílt Dunán csónakban a hullámon siklani, mindkettőnk számára valami egészen új volt, álomnak tűnt és, alig értettük az okát, hogy hogyan kerültünk ide. Ott, ahol most a Lánchíd áll, szálltunk ki, és gyors léptekkel siettünk a Dorottya utcán át haza. Útközben alabárdos éjjeliőr állított meg és kíváncsian kérdezte Antont, kik ezek a fiúk? és mit keresnek ilyenkor, éjnek idején az utcán? - arra is emlékszem még, hogy hogyan kérdeztem félve Aniont: „Ez rabló volt? És mit akart tőlünk?" Elképzelhető az az öröm, mellyel szüleink és jó Nagyapánk fogadtak, amint először kopog[F/54] tattunk a kapun — már 3 óra volt. - A házban / mindenki ébren volt, az aggodalom és félelem miatt senki sem tudta a szemét lehunyni. Nagyapánk még fiákért is bérelt, és a Városligetben keresett minket, de hiába! Mivel alig álltunk a lábunkon az álmosságtól, rögtön ágyba fektettek minket; Aniont másnapra meghívták, s akkor mindent, a legapróbb részleteket is, pontosan el kellett mesélnie. 21 Az F/55-108, oldalakon található szövegel nem közöljük.