Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)

GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Utazásom leírása és naplóm 1845, 46 és 47/48 három esztendejében (Ford.: Gelley Andor) - Második rész

Meg is írtam jó Anyámnak elhatározásomat, akinek nem volt ellenvetése / és beleegye- [U/290] zett. Most barátom ügyével foglalkoztam és azon töprengtem, mivel tudnám rávenni, hogy velem jöjjön. Carl, aki semmiképpen sem akart itt maradni, a mostani körülmények ellenére a legegyenesebb úton Londonba akart jutni; - mikor azonban közöltem vele elhatározásomat, hogy Pestre utazom, hagyta magát rábeszélni, és megígérte, hogy velem jön. Ennek szívből megörültem! 1848. április 28-án járt le a 3 évem, és elhatároztam, hogy május l-jén elindulok. Még éppen 4 hét volt addig hátra. A hírek, melyeket akkor Magyarországról kaptam, nagyon megörvendeztettek, szívem felujjongott, még sohasem okoztak a szeretett hazámból jövő hírek ilyen örömteli meglepetést. Magyarország, melyet csendben sokszor sajnáltam, hogy sok országhoz képest több szempontból jóval elmaradottabb (bár nem saját hibájából), most végre - így gondoltam - előrehalad, nem maradt ki az általános lelkesedésből, nem maradt süket a szabadság hangjára, megragadja a mostani időpontot, és felébred álmából, mint Európa többi civilizált népe. — A jövőre gondoltam, és lelkemben nagynak, erősnek és önállónak láttam drága Hazámat. Amilyen mértékben megörvendeztettek a Magyarországról érkező hírek, annyira aggasztottak az Itáliából jövők, mivel nem kevés okom volt arra, hogy öcsémért és Louisért remegjek, mert a szép ország borzasztó háborúba keveredett. Mennyire aggódhattak Carl szülei is, részben saját maguk, részben pedig Milánóban élő fiuk miatt! Carl, aki szüleinek megírta tervét, hogy velem jön Pestre, levelet kapott otthonról, még mialatt az ő levele / úton volt, sőt ezt hamarosan egy második is követte. Mindkét levél tartalma [1/2911 csaknem azonos volt. Anyja arra kérte, hogy menjen haza, Párizst máskor is felkeresheti, de ebben a veszélyteljes időben az anya számára megnyugtatóbb, ha gyermekei körülötte vannak. Rólam is megemlékezett és nagyon sajnálta, hogy nekünk, a két jó barátnak most el kell válnunk egymástól; - de, fűzte hozzá, nem hinné, hogy engem ne hívott volna haza anyám. — Vigasztalhatatlan voltam — de Carl, mint engedelmes gyermek, rendezte ügyeit és elutazni készült. — Kofferünket nekem hagyta, és hátizsákjához még egy útitáskát is vásárolt. Nehéz szívvel néztem, amint csomagol, és azt gondoltam: ez a sors rendelése. Miután elbúcsúzott Emiltől, vasárnap, április 21-én elutazott Veronába. Nehéz volt a búcsúzás: kikísértem a pályaudvarra, hol még egyszer kértem, hogy adja át üdvözletemet szüleinek és testvéreinek. Hamarosan elindult a vonat és kigördült mellettem; utána néztem, még intett kendőjével, de azután eltűnt szemem elől. (Lipcsén, Altenburgon, Bambergen, Nürnbergen, Augsburgon és Tyrolon át utazott haza. -) Úgy éreztem, mintha testvéremet veszítettem volna el, lehangolt lettem, mivel megint egyedül voltam. Az a gondolat is csak álomkép volt, hogy egyszer együtt fogunk Veronába visszatérni, jámbor remény szívünkben. Most már engem sem tartott vissza semmi, itteni tartózkodásom rettenetesen unalmasnak tűnt, szívesen lettem volna már árkon-bokron túl, hogy hamarosan drága szeretteim körében lehessek, és a viszontlátás öröme révén feledjem veszteségemet. —/ Tizennégy nap múlva búcsút mondtam Berlinnek, és miután irataimat elintéztem, Emilnek [U/292] és feleségének bensőségesen köszönetet mondtam jóságukért és vendégszeretetükért, majd reggel 8 órakor vonatra ültem és Lipcsébe utaztam. Ide érkezve feladtam csomagomat a Lipcse—Drezda-i vonatra (hátizsákomat a kofferbe csomagoltam), s mivel volt még kétórányi időm, ezalatt a városba mentem, egy kicsit sétálni. Mivel Lipcsét már ismertem, nem akartam tovább maradni, még aznap este 6 órakor továbbutaztam