Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

/7/. Kötet L193J Előszó Ama nagyszerű bukás, melly Világosnál éré e hazát, mint minden hasonló körülményü időkben, egyes hazafiakat sújtó szenvedések, söt vértanúi áldozatokat, Abeli vért szomjuzva követelő gyászos következményekkel levén kapcsolatban, eddigi rajzaimból folyőlag természetes, miként a zsarnok által ki szemelt szerencsétlen áldozatok sorába és sorsába jelen sorok írója is, ki hazafiúi vállalkozásra s ez által némi szerepre hivatva volt, azon arányban tartozva osztozám, mellyben tetteim a zsarnokság érdekével ellentétben áltanak. S midőn jelenleg üldöztetésim következtébeni sorshányta szenvedésimet e néma lapokra ömlesztendő vagyok - egyes porszemérti részvét könyökre nem számítva — előttem magasabb czél: tiport hazám, nemzetem s jógáiból kifosztott emberiség magasztos érdeke áll. És a tiz nehéz évek óta lefolyt felleg borította idők fontosb eseményeit vizsgálva, midőn egyik kezembe a közgyász fátyolát lobogtatom, másikkal a közel jövő leple alá bizton tekintő nézettel nyújtom / a remény, [194] egy jobb idők hajnalát derítő vigasznak balzamát. Ámde azon egyedüli feltét alatt, ha az élő jelen s jövő nemzedék ezen tanácsomat: „Szeresd hazádat, egyet érts, gyűlöld a szolgaságot s közös zsarnokot!" - befogadja. Súlyos tiz évek megtanithatának mindenkit megesmerkedni saját körülményivel és a zsarnokokkal! E tanúságra építem szebb jövő iránti reményem várait. Addig is, azok számára, kik reá érdemesek, fel jegyzem szenvedésimet, mert Foscolo Ugo szavaiként, hallom hazámat mint kiáltja: „írd fel mit látál. Elküldöm szavaimat a romokból, s tolladba mondom történetemet. Sirni fognak a századok magányom felett, s a nemzetek okulni szerencsétlenségimen. Az idő megdönti az erőst, és a vér bűnei vérben mosatnak le."/ A veszprémi bucsu ebéd után, mint említem, eloszolván, mi kik Komáromba öcsém akarat- [195] ja szerint - azt állítván, hogy a várba csak terhére lennénk, mint fogyasztók a parancsnoknak — be nem mentünk, de mint egy 80-an polgári ugy, mint katona rendűek Balaton Füred tájékára mentünk, Zala regényes bérczei s erdei közt keresve, találva menedéket. Én, öcsém, még néhányan eddégelé lóháton, s midőn Szigliget és Csobáncz közti országúton száguldánk, még messziről Anyám fogatára ismerénk, kinek anyai és honleányi keble a hallott hirek után nyugtalankodván utánnunk jött, hogy még egyszer az életben legalább bennünket láthasson. Kedvéért egy ismerős uri családhoz visszatérve S[ár]y P-hoz D[iszel]be, egy éjet s fél napot eggyütt tölteni, és lehet részemről is utoljára, szerencsések valánk — egyik nővérem szinte véle volt. Másnap, miután érzékeny könyük ömlése közbeni áldását vevők, társaink után menénk — egy özvegy B-nő asszonyságnál hagyva féltőbb irományinkat, az előbb említett urnái öltönyeinket, kardjaink s egy két paripáinkat. Mindkettő azomban olly gyáva, olly félénk volt, hogy mindenünket önkényt feladták. Még alig érők be társainkat, hallók a zsarnoki kegyetlen zsoldosok szigorának egyesek ellenében gyakorolt vér ivó dühöknek hirét. Számtalanul lettek áldo/zataik, például egy Zala me- [196] gyei segéd Catholikus lelkész csupán azért, hogy népgyűlésben részt vett, agyon lövetett. Lehet gondolni akkor, mi sors várt reánk. Csakhamar hallók, miszerint fejünkre élve 1000, halva 600 forintnyi dij tüzetett ki az áruló vagy elfogónak. Mindenütt kegyetlenségekről,