Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

gár telyesiteni, annál inkább azok tartoznak, kik e hon több javaival halmoztattak el. Innét következik, hogy a melly fő ur e kötelességet nem ismeri vagy telyesiteni vonakodik, minden inkább, mint becsületes polgár, s igy mint érdemetlen a hazában élvezett jótéteményekre, / nem csak alatta áll a leg szegényebb polgárnak, de közmegvetést érdemel, s méltó arra, hogy [150] vagyonától annak idejébe megfosztatva, e nemzet kebeléből száműzessék. Igy tehát kérelemnek ott, hol szoros kötelességről van szó, helyét nem látom. De nem látom helyét a felszőllitásnak sem, mert ha ők külön felszóllitandók lennének, elismernök más polgárok feletti elsőbbségöket, s az egyenlőség democratiai elvén sebet ejtve, még elhihetetnék magokkal, hogy ők, mint sokan ostoba gőggel hinni szerelik közzülök, más anyagból gyurvák, s még hazafiságban is kiváltsággal birnak! Holott ez kutya kötelességök. Ennyire az ügyet lealjasitatni nem engedem, e nyilatkozat ellen, mire tulbuzgalma nyujta alkalmat S[ándor] barátomnak, a szabadság s emberiség egyenlő jogai nevében tiltakozom, óvást teszek. A mi zászlónk szabadság zászlója, kinek tetszik, nyitva áll, senkit el nem taszit magától, mint a közanya, a szent ügy mindenkit befogad szárnya alá, kinek lelke elég miveltséggel, szive [miveltséggelj* erénnyel bir annak egyéni szolgálatát felajánlani; kinél ez hiányzik, annak kebléről vissza pattannak a felszóllitás hangjai, mert szive nem a honé, nem az emberiségé, nem is Istené, de gonosz szelleméé! (Tetszés) — E megrovás után Északamerika függetlensége kivívásáról értekezvén s a győzelemre az egyetértést mint fő kelléket állítva fel s ajálva, / a lelkes né- [151] pet saját házi oltáraihoz bocsájtva, a gyűlést feloszlatám - miután a megye főnépvezéri díszes hivatalára egyhanulag kikiáltatám. A marczali mezőváros s környékbeli lakosok jó ügy iránti lelkesedésükről, kezdeményezési érdemökről jelen könyvem II. Rész elején tettem említést, ezt ismét halhatatlan emlékökül felhozom, s ez oka, hogy kitüntetésük s mások feletti kiemelések tekéntetéből mit sem mulaszték el, mi tehetségemben állott. Tisztelet az egész megye népeinek, de a hazafi babér elsősége őket illeté. Innét lön, hogy a vész napok közeledtével, alig hangzanak el szavaim a központi népgyűlésben, sietek ezek körébe, mint kikre a haza minden idő s körülmények közt leginkább számolhat. Oldalam mellé Jakab István főhadnagy s jeles népszónokot véve, egyúttal az említettem mezőváros szomszédságában Gombai jószágán lakott ősz anyámat meglátogatva, fiúi tiszteletem kötelességét a polgárival egybekötve telyesítém, s midőn a kétes honjövő feletti sóhajait halva kérdezem: miért nem örvend a köztiszteletnek s sükernek, mellyben fiai részesülnek? Előre látó bölcseséggel válaszolá: „Azért fiaim, mert látom a viszályt, melly a hon atyjai közt napi renden van, s a szomorú jövőt, melly hazánkra, s [igy]* minden hü fiaira, s igy reátok is várakozik." Vajha e felejthetlen jóslat ne telyesült volna! Az uradalmi postaház udvarán ezrenként tódult nép közt megjelenve a helybeli catholikus káplán kezdé meg a buzditó beszédet, / kit Jakab válta fel. Megérkezésemkor elkezdvén [152] orrom vére folyni, mire rám került a sor, alig volt megállítható. Malum omen!* Az előttem szóllott népies beszédéből kiemelendő ama bátoritás, mellyel a fegyvertelen népet felvillanyozva, a puska s ágyú csatábani haszonvehetlenségét igyekezett kimutatni, s elhiteté velők, miszerint az ellenség meg támadásában s legyőzésében valóságos akadályul szolgál!!? Az egyébbiránt sükerült előadásra négy szem közt megjegyzem, miként a nép lelkesítést a nép ámítástól máskor külömböztesse meg, mert vágynak köztük ollyan felfogásúak, kik a mesterkélt szép szavakra fejőket csóválják, mi által vezénylők hitele koczkáztatik. Én szokott modoromat követve, a forradalmi események láncolatában a nevezetesb történteket felemlítve, ujolag meg ismertetem őket a cselszövő Osztrák kormányai, saját körülményinkel, s felhozva a vészt, mellyet a Pélervárra ment áruló főurak segítenek előidézni, fel* Rossz előjel.