Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

gazdagságnak, sem születésnek, sem ajánlataiknak nem köszönöm, de egyedül magam vivtam ki polgári tetteim által magamnak. Szálka vagyok szemeikben, mert [gazdag]* olly terjedelmes birtokkal mint ők, megáldva nem vagyok, s hozzájuk képest állitolag szegény vagyok. Ámde csalódnak, [mert]* én gazdagabb vagyok mindnyájuknál, mert népszerűségemet s hazafi babéraimat nem cserélném fel minden kincseikkel, hírnevemet czimereikkel, elveimet előítéleteik s gögjeikkel. Lenéznek engem, mint szolgabiróból lett kormánybiztost, mulassák magokat, én őket nevetem, s balságaikkal megvetem. Azon hírekre vonatkozólag, melly követi állásomnál fogva tőletek távollétem aggodalmát illeti, ki kell nyilatkoztatnom, hogy mint eddig, ugy ezentúl a megye vészeiben veletek osztozni, köztetek maradni akarok, ha pedig távollétem hon dolgai miatt igénybe vétetnék, testvér bátyám, ki eddig is mindenben velem közreműködött megyénk boldogitásában, köztetek s véletek leend — hívebb kezekbe közigazgatás gyeplőjét nem tehetném. Bezárom szavaimat azon óhajtással: adja ég, hogy e haza vivja ki valódi szabadságát! S e megye, mint annak egyik legdrágább köve s ti annak ékei, boldogul éljetek!" E szavak kedélyemre is olly megragadolag halottak, hogy a szószékről leszállót nyilván megcsókolám. Erre Jakab István honvéd százados velős szónoklata után, a népből egy aggastyán - megyei eskütt, jádi lakos emelt szót, mellynek értelmes s történeti ismeretü beszéde mindnyájunkat meglepett, s mint illyet feljegyezni méltónak találom: „Szeretve tisztelt Kormánybiztos Ur! Fiatalsága daczára Istentől engedett szép tulajdonai mindnyájunkat annyira leköteleztek uri személyéhez, hogy mi Önben egy kormányzatra alkalmas és vitéz férfiura ismertünk. - Olly egy pár testvért szeretnék sokat hazámba, hiszem Istenemet! ősz fejem [144] azon / vigasztalással borulna sirba, hogy e szép haza él, s el nem veszhet. Tudjuk mi szinte tisztelt ur, hogy ellenségei vágynak azon némelly urakban, kik irigylik, hogy maga szép igyekezete által Isten Önt szép polcra juttatta, - ez ne csüggessze el! Ugy volt s lészen ez mindég e világon. Olvassuk a Magyarország történetében, hogy az ármány mindég kisérte a jó erkölcsöt. Hova kelle hajdan is derekabb vitézebb család, mint a Hunyady ház, még is ennek jeles utódát a Cilleiek s Garák irigységei börtönbe hányaták, sőt utóbb ártatlanul meggyilkoltaták. Fájdalmára s pótolhallan veszteségére e honnak s családának, az ősz pór jóslata lelyesüll, mint alább látandjuk. Nevét, sajnálom, elfelejtve, át nem adhatom. Legyen jutalma hazaíiságának a népbe, melly Önt nagyon szereti és érte mindent áldozni kész. Ugy hiszem a polgárok közszeretete legyőzi a rágalmat, és többet ér minden kincsnél. Adjon Isten tartós egészséget, kitartást fiatal pályáján!" E tiszta előadással mondott egyszerű velős szavakat nagy tetszéssel fogadtatvák, a gyűlés öröm nyilatkozatok s népdalok harsogása közt szét oszlott. A történtek kifejlése magában már minden józan fő előtt mutatja, hogy azon szeretetemnél fogva, mellyben a népnél állottam, a követi állás kivitele egy szavamba került volna, s egyedül testvéri s polgári szerénységből vonultam vissza, nehogy fivérem bármelly kellemetlenséget, mire pedig amúgy is számolhatott az aristoeralák részéről, önzésemnek tulajdonítson bárha, mondom, adott szava s testvéri érzelemnél fogva, én tarthaték igényt ez esetbeni önzetlenségére, ki a baj és vészekbe véle osztozva, magamnak terhes gondokkal egybe kapcsolt fáradalmat, neki pedig dicsőséget, ha nem szereztem, azt minden alkalommal növeltem, érdekét mint testvér és polgár saját érdekemmel egybe kötöttem. Megtettem ez áldozatot, de ez, mint egyedüli vágyamróli lemondás, szivemnek nehezen esett! De elfelejtem azt, mert 1145] hozam olyannak kedveért, ki ha mint testvér / nem telyesíté is kötelességét, mint polgárnak kellett volna tennie. Felejtettem volna mondom, de még az aristocratiától is kelle olly szamár rúgást nemeslelküségemért szenvednem, miszerint valami Kis János nevü catholikus lelkész elég szemtelen volt ellenein, kit a nép ezeréi vezérekül ismertek, ujságlapilag azon hazug, nevetséges állításra vetemülni, mit a dolog természete megczáfol, mintha t.i. G. az én