Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

VÉGH BÁLINT: Saját életiratom

Szememben a szánalom könnye rezeg, Ha képzelmem sírhalmok köré vezet; Varázslatban látom őket, Mint felém közeledőket, S szóllni vágyok hozzájok — Haj! de az csak fej fájok. Az ábrándos csalfa képzelet gyakran, Nappal ébrenn és éjjeli álomban, így vezérel össze vélek — Mit annyiszor ismételek, Fájó szívvel tekintek Feléjök, búcsút intek. — így haltak el s le házasodva mások, Barátok, komák, czimborák, pajtások, En pedig az évek számánn Haladva, a nőtlen pájánn Szántottam és arattam Agg legénnek maradtam! ... Négy szaka van az emberi életnek, Mint a nagy természetben az éveknek, Tavasz, nyár, ősz, végül a tél. A ki hatvan évet túl él — Mind el érkezik sorba, Négy különböző korba. A harmadik év tized az átmenő: Tavaszutó, s egyszersint a nyárelő, Elejénn mint nyíló virág, Még illatozik a világ, S a hátulja nyár elő Érik, zsendül a velő! Ezenn szaka ép olyan az életnek: Mint Junius hónapja az éveknek, Nagy szerű és igen szép ez, Mintegy át menetet képez, Dús reményekkel tele Tavaszból a nyár fele. Ez év tized még a szivek világa Nyílik virul a szerelem virága, Telyes díszben illatozva, Élvet s fájdalmat okozva. Kecsegtető zöld remény S csalfa játszi tünemény,