Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

SZÉKELY ISTVÁN: „Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..."

Bizonyítják, hogy a' Magyar Nemzet elve, Minden tsatán győztes, jól üt ki a' terve. Miijen ember lehet az a Fő Kormányzó, Majd minden tsatára jó tervet dolgozó. Egyik oka az, hogy jó vezéri vannak. Más, hogy Hazájokhoz hű Nemzeti annak. De miként győz annyit azonn hevenyébe? A'katona, fegyver a' Császár Kezében. Sem Hadi kőltségér kőltsőnre nem szorul, És még is mindég győz, nem tervez botorul. Nyílván derék ember lehet az a' Kossuth? Sem észér, sem pénzér senkihez nem szorul, ő nem foglal, hanem védi szabadságát, A' mint meg olvassuk mindig az újságát. De hogy miként kezdett hartzot a' Császárral? Hogy ha fegyver nem volt, füstös piszka fával? Nem, hanem tsak rögtön szegezett Kaszával, Ezt minden ki vitte a' hartzra magával. Ezenn tsudálkoztak a' külső Nemzetek, Miként tsúffá lettek azok a' Németek, Midőn segittségért Muszkához szorultak, így menekülhettek szegény nyomorultak. Mihelyt az árulást Kossuth észre vette, Pesten minden Kintsét pakba öszsze szedte. Egy kis tábor őtet késéri és mennek, Mindétig le felé tartva Debretzennek. Onnét ismét indult késérő Hadával, A' Magyar Koronát el vitte magával. Vigyázva foljtatta útját Világosnak, De még ott sem hitte heljzetét tagosnak. Mind azok is a' kik még vele valának, Török főidnek tartva mentek Orsovának. Mikoron el érték szélét a' határnak, Minden ki pihenést engedett magának. Akkor Kossuth Lajos szomorú lélekkel, Hazájának fordult szem közt a' többekkel, Térdet hajtva buzgón tsokolá a' földet, Fájdalmas könnyeket ortzáján hömpöjget. Hazám! Kedves Hazám! így kezdi sorait, De nem látom többé hegyeid ormait. Istenhez sóhajtva egy szép imát mondott: A' Magyar Nemzetre, hogy viseljen gondot. Az örökké való Isten igazsága, A' földön és Menyben legyen boldogsága.