Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

irigységből, de mert rosszat tapasztáléit, jót soha nem láték, hacsaknem szirdegest, a szerencse embereiben. Hogy azok közt, kikkel balsorsom összehozott számosan voltak, kik nem üték meg a 13 próbát, és kikről elmondhatám: barátok a szélcsendben, szélvészben hullámokba dob[246] nak, / tagadhatlan - s mit bámultam volna azon? Nemde az élet mutatja, miként álbarátoknál háttérben mindég számítás áll. S ha találkozik, kinek bensejében nemesb szenvedélyek égnek, vagy el kell azokat fojtani, vagy vissza vonulnia. Jól mondja Foscolo: „A magas szellemek feje felett járnak a sokaságnak." És valóban, ha meggondoljuk azon akadályokat, miket maga a polgári társaság gördit a lángész és nemes sziv elé, ama balgaságokat, melly által napfénnyel keresik a boldogtalanságot, s virasztanak annak szilárdítása felett; hajlandó volnék szét zúzni agyamat, nehogy hasonló kísérlet fészkévé válandjék. Midőn látom, miként a zsarnok kormányok alatt az ármány, önérdek, rágalom szövegéből ünnepi palástot naponta öltenek — egyfelől boszonkodom a világ aljasságai felett, mellyeket egyes embernek megváltoztatni nincs hatalmában; de egyúttal leborulok hálát adva a mindenség tényezőjének, hogy engem minden szolgaság iránti ellenszevel álda meg, ki hagya emelkednem az előítélet posványából, s érzést ada belém feliül emelkedni nevelésemen. B-nél létem ideje alatt egy derék ifjú toppanok be közzénk, éppen ebédlés alatt a hirrel, hogy a Bihar felöl jött üldözők e tájon terjeszkedvék ki, ma estvére alkalmasint B. ur pusztáját is meglátogatandják, miért ki ezt bevárni nem kívánja, elhúzódást aj ál. Alig monda ki [247] szavait, össze/nézénk. Megköszönve az ifjú — mint megtudok, volt honvéd századosnak gondoskodását, egy óra múlva szétoszlánk, én a házi ur pártfogolása alatt, délutáni 4 óra tájban megindulánk olly czélból, hogy számomra a legközelebbi vész elmultáig menhelyet keressünk. Elérkezénk a kitűzött helyre egy jó lelkű öreg lelkészhez, de őt hon nem találva, az idő eltelt a nélkül, hogy szándokunk létesült volna. B. ur felültet maga mellé, közzé cserdít szürkéinek, s bámulva látva útirányát, kérdem: mit akar, nem kivan tán az üldözök kezébe haza vissza vinni? - Bizza rám ön magát — feleié. Én akarva nem akarva vele haladtam. Közel udvarához láttam, hogy valami fehérlik ott — ő lepedőnek állitá - majd a hold fényétől csillogó fegyver ötlött szemembe. Bedurrantánk - csalódásnak vélt állitásom valósult - ott voltak az üldözők tömegestől. B. ur le s beugrott közzéjük, én pedig hajtva lovait, barom udvarba sietek, azon gondolattal tűnődve, miként mentsem meg magamat. Egyszerre hallom e kiáltását: „Jöjj be már sógor!" Mit tehetek egyebet, bementem, feltéve magamban, hogyha a sors igy akarta, lélek jelenlétem pótolja ki a veszély csiklandósságát. G...ch mint biztos ült a divánon, közelében P. főhadnagy. Illő feszes bók után a biztoshoz közelítek, mentém eddigi [248] kün maradásomat, mellyet a lovak / ellátása igényelt. - Hol voltak elébb Önök? — kérdé tőlem. A szomszéd faluban, mondám, de halva nagyságtok ide érkezési szándokát, nem akaránk e ritka szerencsét elszalasztani. (!) Ezt nem szeretem, lön megjegyzése, hogy utam és szándokom, mellynek titokban kell lenni, előre tudva volt. Csak gyanítva, igazitám helyre. Látva bátorságomat, s hogy kedvükért megjöttünket emlitém, gyanuskodni sem jutott eszébe felőlem, kivált midőn a házi ur sógorsági összeköttelésinkről kérdeztetve azt olly alakban sorolá elő, ahogy maga sem tudta volna másod izben. Bizalmasak levénk, s midőn a jó féle borokból töltögetem tele poharaikat, a czudar zsoldos olly dicsekvésbe merült eddigi expeditioja sükeréről, hogy a befogottak létszámát feltárni előttem szemtelenkedett. — Kik a nevezetesb befogandók, ha merem kérdeni? Erre ő egy másik lajstromot szed elő, mellyen 6 egyén neve sötétlett. Majd hányat estem, midőn saját nevemet ugyan azok sorába pillantám. Courage! - súgta egy belső önérzet, arczomat rendbe szedve, mintha mit sem érdekelne, poharat emelek: Szerencséjeért! (Mintha mérget ittam volna!) Ah! miért nem huzathatlak fel a kutágasra, gondolám. - Majd F. Jósef fiatal fejedelmeért köszönte fel, el kelle fogadni, de mi-