Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)
NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz
hogy vizre találjunk - hasztalan! Pálczáját dugá már földbe, hogy ha viz nem nagyon mélyen van földben, bármi uton kiássunk olly gödröcskét, melly egy pár kortynyi vizet adjon. Menjünk, monda ő, egy óra múlva a horvátkuti s marcali vagy / gombai szöllökbe leszünk, [205] hol lehet tán utoljára! saját családi szöllönk tökeiről enyhítendjük szomjadat. — Mit gondolsz! Nézd nyelvemet! Ha, szollék, egy óra negyed alatt nem ihatom, meghalok! - Öcsém elrémült, nyelvem olly száraz volt s pöffedni kezdő, hogy állításomról mit sem kétkedett! Az isteni gondviselés nem hagyott el! Akkor nyujta segélyt, — hála! - midőn helyzetem legszorongatóbb volt. A mint félre kanyarodva a hegy oldalán — mert völgy szinte messze volt - egy bokor alatt pillantánk meg a szekér vágásban egy kis vizet, melly csekély és érintésre zavaros volt ugyan, s erdei pókhálótól bevonva zöldes szinü, de oda rohanva nem nézem azt, ivék kalapom széléből, s többet ért minden neclárnál, mert szükségben érkezett s életemet menté meg! Ekkor éjszakára horvátkuti pinczébe háltunk, bezárva, egy szöllö pásztor ótalma alatt, olly kényelmetlen zugba, hol lábainkat ki nyújtani alig tudtuk, és fejünk alatt párnául tövis vesszők voltak, mintha sorsunk nem eléggé lett volna tövises! [Jó]* Elébbi kalauzunk már jó dijjal ellátva haza ment, jelenlegi őrünk pedig ránk zárva az ajtót a faluba távozott, nem gondolva meg, miként illy félelmes és kényelmetlen hely azon esetbe sem kívánatos, midőn nincs ok emberi léptek s zörejtől rettegni. Illy kínos kelyzetbe két napon s éjen át valánk! Hosszas késedelme utóbb gyanút támasztva bennünk, elhagyott a / béketűrés. Egy gondo- [206] latra, minthogy a bezárt ajtón ki nem meheténk, a szalma fedelű borház tetején másztunk ki. S éppen midőn innét leereszkedénk, lépett élőnkbe az elkésett szőllész, magát mentegetve kimaradásaért. Mi megindultunk, s a Gombai szöllökbe K[und] V[ince] pinczejéhez mentünk, hol kényelmesebb helyünk volt, s Anyám gombai lakától fél órányira, miért is családunkal érintkezésbe jövénk. L. nővérem izenetünkre ki jött, s azon utasítással bízók meg, hogy hátra hagyott pénzünket Zalából, honnét előbb magunkal el nem hozhatánk, szállítsa át s kézbesítse. Mit ő egy nap alatt olly ügyes tapintattal, minővel veszélyes nők birnak, zsoldosokkal telt Keszthely városán keresztül, szerencsésen telyesitett is. Az összeg 30 ezer pengő, 3/4 részben Kossuthféle bankjegyekből állott, s a mi még különösb, annak egy része zsidó kézben volt, s még is azt — sorsunkat fel nem használva — egy fillérig átadá! Minden gyanú elhárítása tekéntetéből megkell említenem, miként az említettem összeg katonaság fizetésére szánt azon pénzalap maradványa volt, melly hadjárat folytán ellenségtől lefoglalt holmik árvereléséből bejött, miről még is, mint később ujságlapokból értők, elleneink azon rágalmat szórták, mintha 1000 forint pengőt / igaztalan uton összegyűjtve, Komárom várába vittünk [207] volna! A lefoglalt s általuk megvizsgált irományokból azomban tisztára jött, miként az az emiitettem összegnél több nem volt, annak is fele része a Veszprémi Káptalantól önkényt ajánlott hazafiúi adományból állott, mellyet hogy a kitűzött czélra nem fordithatánk, a sors hibája - de 5 ezer forintnál több használható sem volt, miután, mint tudjuk, a magyar bankjegyeket — elég igazságtalanul — a hatalomra vergődött német kormány az ország minden lakosai botrányos károsításával, eltörlötte. Pénzünkhez jutva, a következő éjszaka, előre Marczaliból kihozatva a szükséges parasztöltönyöket, a nélkül, hogy Pál öcsémén kivül családom bármellyikétől elbúcsúztunk volna, szekerén elhaladánk az általam kijelelt Balaton Somogy oldaloni partján, s déli 12 órára F. hegy tetejébe voltunk, hol megállapodva, e hely hadi szempontbóli taglalatába mélyedénk. Minden, még balsorsunk legkissebb perczét is hazánk boldogítása nagy czéljának szentelvék, s minthogy ez olly becses találmány, mellynek a haza fog egykor, mint legdrágább kincsének örvendeni, érdemesnek, söt polgári kötelességemnek / tartom az utókornak [208] - ha már élni megszünendnék is - használatára le irai, s lelkem minden öröme s vágyaival ajánlani, e czim alatt:
