Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

vérrel áldoztak, vagyonukból pedig a zsarnok s néhány has és erszény hizlaló gazda tiszt henyén uraskodott. Itt is ugy történt, hasztalan számitánk az ellátásra, mit a tulajdonos igért, — az ő távol létében más ült a várban, - egy gazdatiszt, kinek tulajdonait előre halván, bizalmunkra s igy kérelmünkre érdemesnek nem tartók. E határ azért is emlékezetes marad előttünk, hogy ennek erdejében egy völgyben ástuk el már eztán terhünkre szolgálandott fegyvereinket, s alkalmi beszéd után szélyel bocsátók embereinket, mint tűzben próbált vitézeket, megköszönve velünki szenvedésöket, s egyúttal a zsákokba gyúrt s SJomogy] megye lakói számára fentartott hirdetményeket köztük szét osztva s lelkükre kötve. Az Idvezítő Apostolai illy hű egyénekből alhattak. A társaság öt személyre olvadván, én, fivérem, Kablár, Körmendy s egy gombai szabóra, utunk már nem olly biztos, [de]* ugyan azért nagyobb óvatosságot igénylő volt. Ennyi utat téve gyalog, nem csuda, ha pihenés után vágytunk, s én a számunkra kijelelt pihenést gr. Schmideg vadász kápolnájánál inditványozám, mire hogy uttársim reá nem állottak, a sorsnak különös kedvezménye volt. Ugyan is, mint a következés megmutatá, midőn éppen egy [92] Hegyoldali / faluban, Nyimhez közel egy paraszt házhoz beszállottunk volna, egyszerre két fiu lélektelenül rogyik be ijedten az ajtón, s magukhoz jöve kivallák, hogy ijedelmök a vasas németek üldözése miatt történt, kik Pécsről kijőve, bizonyosan hirünket halva, több pásztorokat, végettünk összefüzötteket, vallattak. Éppen a tájon, hol Schmideg barátunk vadász kápolnájától az ut választja el a berki erdőt. Illy hir után sokáig időzni nem lehetett, becsületes házi gazdánktól, ki valami Roboz nevü Osztrák hivatalnokra panaszkodott s Bernátra, elbúcsúzva S Ígérve, hogy e jó népüldöző madarakat hurokra kerítjük, bevetve magunkat elsőbb ország ut melletti ösvény, majd erdőbe, Orczi felé haladtunk, honnét, miután egy erdőbeni csősznél fáradtságunkat mély álom karjain kipihentük, Tard nevü faluba mentünk, s itt már egyenesen a biró házához, azon parancsai, hog}' nekünk, mint az előmutatott okmány szerént a magyar kormány küldöttei s főbizottjainak, rögtön előfogatot rendeljen. Kérelmünk biró által - jegyző elbújván - megtagadtatott. E makacsságért, hogy később biró uram meglakolt, igen természetes. Kinek szekere, lova nincs, mint mondják, Bécsbe is gyalog jár. Mit tehettünk egyebet, mint boszusággal bár, régi előfogatunk, az apostolok lovaihoz folyamodva folytatni kaland szerű, de hazafi merész vállalati! utunkat. De már ugy intézve a dolgot, hogy éji homályban, a mennyiben nem ugyan a jó érzelmű néptől, de nadrágosoktól személyesen felismertetve, találkozhattunk vala ollyanra, ki, mi előtt feltett megye szabaditási célunk sükerült, ícimagasztatott volna, holott ennyi szenvedés többet érdemelt! Hazafi dijt ha nem is, mindenesetre többet a gonosz s aljas lelkű árulók káröröménél. Ez éji utunkban nekem, ki családi elvesztett boldogságomat szülőföldem szabaditása di[93J csőségében ohajlám fellelni, kárpótolni, / eszembe jutának Foscolo Ugóban Jacopo Ortis e szavai: „Az élet ösvényszirtein megkapaszkodva fényt követek, a mellyet, ha egész testem sirban, csak fejem volna föld szinén, szüntelen szemeim előtt látnám csillogni, ó dicsőség! Te mindég előttem szaladsz, s tán az útra csalogatsz, mellyet talpaim nem birnak többé." — Ismét: „Néztem az öntetszés bizonyos nemével hazám nyomorát, mert ugy rémlik előttem, hogy a szerencse és merészségem nekem is fentartották volna megszabadítása érdemét." Éji utunk - mintegy réparthozi közeledésünk - Csombárd alá vezetvén, ki szülőfalunktól 11 órányira volt, s még is mire Sörnyére, hol szinte családi kissebb birtokunk volt, eljuthatánk, egy kisérletet kelle kiállanunk, melly „en minuto" Blondin Niagarái merényéhez hasonló veszélyei járt, egy malom főnél kelletvén t.i. átmenni, annak keskeny, alig látszó s [rothadt]* lábaink alatt [gyengén]* ingadozó rothadt deszkája alig mult, hogy a nádasba nem füröszte. Csakhogy innét is kimenekvénk. Éji 12 órakor már sörnyei gazdánk ablakán