Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

BEVEZETÉS (Forrai Ibolya) - "A' szép szabadság..."

ben befolyásolta cselekvési lehetőségeiket, meghatározta magatartásukat, gondolkodásukat, további életük irányát, meghatározta történelmi viszonyukat. Mi az, ami közös bennük? Mi az mégis, amit lehetőségként 1848 egyformán megcsillogtat számukra? Mi az, amit megtapasztaltak a század nagy történéseiből? Mit jelent számukra a szabadság, tudnak e élni vele? Milyen világuk? Hogyan őrzik a forradalom és szabadságharc emlékét, eszméit annak bukása után? Ami közös bennük, az a szabadságvágyban foglalható össze. A szabadság az, amit lehetőségként az 1848-as forradalom egyformán megcsillogtat elődeink számára. A szabadság az, amit nemcsak az értelmiség, de a népi magyarság is magáénak vall. A XIX. század alapeszméje — a szabadság, egyenlőség, testvériség - még a XVIII. század végének gondolata, a felvilágosodás „gyümölcse". Egész Európában a nemzetállamok kialakulásával van szoros összefüggésben. Az emberek társadalmi különbségei között a szabadság megléte vagy hiánya képviselte a legjelentősebb különbséget. Legsúlyosabb helyzetben azok voltak, akiknek az egyéni szabadságát ráadásul egy másik elnyomó nép tagja korlátozta. A szabadságvágy, a szabadság eszméje egyszerre vonatkozott az egyéni szabadság és a nemzet/nemzetek szabadságának elérésére. A XIX. századi szabadságeszmény sajátossága volt, hogy a nemzeti szabadság elnyerését, a népek szabadságát a „világszabadság" keretében vélték megvalósíthatónak. A konzervatív reakció Európa szerte ennek megfelelően (bár a kor szokásai szerint általában is) igen agresszíven és keményen lépett föl e törekvések ellen, főleg ahol a kétféle szabadságjog együttes kivívásáért folyt a küzdelem. 1848-49-ben Magyarországon forradalom és szabadságharc volt (jobbágyfelszabadítás és a Habsburgok trónfosztása), amely végül egy évnyi hősies harc után elbukott az egyébként máshol már győztes, egyesített zsarnoki erők ellenében. A mítosz azonban erősödik a szabadság megélt pillanatai után, s az elnyomó rendszerek nem törölhették ki a magyarság történeti tudatából 1848 emlékét. A szabadságharc eszméi és az értük vívott harc „hősi" eseményei és egyéniségei jelképekké váltak. Ezen jelképek mozgósító hatása mindig megvolt, és a mindenkori hatalom képviselői később, más történelmi helyzetekben az utódoknak megannyi alkalommal felmutatták őket. A jelképrendszer kimunkálásán tudva-nem tudva, akarva-akaratlanul számos kortárs is dolgozott. A történelmi eseményekről áradnak a szóbeli legendák, a korabeli sajtó tudósításai, a harcokról számtalan verses história jelenik meg, elterjedt szokás a naplóírás, az események nyilvános megéneklése stb. A szabadságról, a nemzeti függetlenségről, a 48-as vívmányok megőrzéséről, a hősi helytállásról szólnak a Világos utáni években is a különféle sajtótermékek, naptárak, évkönyvek, kalendáriumok, nyomatok - csupa olyan nyomtatvány, amelyekre kevésbé figyelt a cenzúra. Voltak aztán kiadásra nem került, kéziratban terjedt, másolt, szavalt, énekelt költemények, mint az udvarházról udvarházra bujdosó Sárossy Gyula, Noszlopy Antal költeményei, s végül a szájhagyományban, a „nép száján" terjedő csattanós rigmusok, dalok, történetek mellett a kéziratos népi irodalom, az írott folklór másolatokban terjedő, de szóbeli előadásban életrekelő alkotásai. Mindezeknek óriási érzelmi hatása, fontos szerepe volt mind a történelmi események fennmaradásában, mind az eszmék ébrentartásában; tájékoztattak, mozgósítottak és befolyásolták a közvéleményt, részben a gondolkodást is. Beszédesen igazolják ezt a kortársak visszaemlékezései. Hogyan is él hát 1848-49 a kortársak emlékezetében? Hogyan tapasztalta meg az egyes ember a szabadságot? Az 1848^19. évi magyar forradalom és szabadságharc emlékezete mind a mai napig inkább érzelmi, mint intellektuális élménye a magyar embernek. A szabadság megélésének filozófiai közelítésű, elsősorban gondolati élménye jórészt hiányzik, valójában inkább a hiány-