Forrai Ibolya szerk.: "Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." - Negyvennyolcas idők (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 4; Budapest, 1998)

„NAPLÓJEGYZETEI KRASZNAY PÉTER KEMECSEI LAKOSNAK..." Visszaemlékezések, 1830-1861 - A szabadságharc

tott a dicséretből annak is, a ki a hidat őrizteti és fejére húzván egy kis Rácz szűrt kijelentette, hogy ő felőlié átmehet a hídon maga az öreg Isten is, én erre azonnal útnak vettem magamat és bízva a veres sipkás monologizálásának őszinteségében a hídnak inenső oldalán csendesen húzódtam át a hídon, a midőn a közepe tájáig szerencsésen eljutottam, akkor jutott, eszembe, hogy azon az este valami törés történt, ne hogy a hihetőleg letört részen a Tiszába hulljak, attól kezdve kétrét tapogatva, mondhatni négykézláb haladtam tovább, és pedig miután Losonczyékat a híd túlsó oldalán láttam elhaladni, én is oda tértem át, s így annak köszönhettem, hogy a híd túlsó végén álló őrbe bele nem ütköztem, a ki t.i. a hídnak másik szélén gubbaszkodott és topogott a piszkos lében, a hídon tehát akadály nélkül átsurranván bementem a hídvám házba, hol az őrcsapat állott, s ott még egy ismerősömre Zábráezky Ottó volt iskola társamra akadtam, a ki arra tanátsolt, hogy ne maradjak velük, mert oda a napos főtiszt inspectióra jár minden lépten, és legalábbis kiutasít, ha ki nem süti, hogy a tul oldalról jövök, akkor pe- [68] dig baj lesz belölle, így nem volt más választásom, minthogy elindultam házról házra szállást keresni, s tovább ázni fázni a havas zivatarban, bejártam legalább is 100-150 házat, de minden háznál 20-30 embert találtam fenálva, felöltözve kínlódni át az éjszakát, be nem bocsájtottak sehol, még a pitvar ajtóknál már szuronnyal álták utamat azzal argumentálván, hogy elegen vagyunk már ill, leülni se tudunk egymástól, hát ide nem jön be az Isten sem, egyik házsoron lementem, másikon visza tértem, míg egy az utczára kinyúló kovácsműhely vasaló színje alá jutottam, ott megállapodtam azzal a szándékkal, hogy ott húzom ki az éjjel hátralévő részét, a hol legalább a heves essőnem ömlik a nyakamban, de ott sem bírtam ki sokáig, az éjszakai szél éppen keresztül dudált a színen, oly erővel, hogy átázott ruháimban már dideregni kezdtem, nehogy ott megdermedjek, tovább mentem, míg egy kerítetlen ház fala alá a szél enyhébe jutottam, a házban világ volt és két gyakorlatlan hang kínlódott hol egyik, hol másik közönséges dallal, de biz az igen hamis hangokon ment, belestem az ablakon, ott láttam két Vürtemberg huszártisztet egy asztalnál borozgatni, mindkettőt nevéről ismertem, hát bátorságot vettem magamnak benyitni hozzájuk, azzal állítottam be, hogyha megengednék a főhadnagy urak, hogy ott maradhassak, én igen jól elkezdhetem azokat a nótákat, az egyik Beke nevű hajlandónak látszott elfogadni az ajánlatot, de a másik, egy óriási nagy bajuszú ember Szénásy Balázs főhadnagy rám ordított, hogy a baka Istenedet, itt nem halgatod a szót! és az ajtóra mutatott; én éppen megszontyolodva kihúzódni készültem, a midőn a boglyákemenczét körül övedző padról felemelkedet egy egészen levetkezve heverő hamiadik tiszt, és az egri jogászkoromban Elek Kálmán czimborám által rám ragasztott Petyi sógor nevén szólítva, igen megörvendett, hogy meglátott és azonnal pártomat fogta, mert mint. monda, neki testi lelki barátja vagyok és bemutatott a többieknek, mint szabolcsi fiút és iskolatársát, mire Szénássy azt kérdezte, hogy nem é annak a Krasznay Gábornak az öcse vagyok é aki a Szabolcsi zászlóaljnál főhadnagy, mire igennel felelvén maga mellé ültetett és egymás után három pohár bort. itatott meg velem, hogy melegedjek fel, azután, hogy panaszoltam, hogy minden ruha vizes rajtam, levetkeztettek, s ruháimat a boglyakemenczére tengettük száradni, én pedig a volt iskola társamnak, Báró Senyey Lajos hadnagynak köpenyébe az asztalhoz ültem és viradtáig ittam és danultam velük, a miért Szénássy a nagy bortól lucskos bajuszával minden lépten meg meg csókolt, reggel azután felöltözvén az ott bevonuló csapatomhoz csatlakoztam s azzal még aznap Mezőtuna marsoltunk, a hova késő este érkeztünk, de igen jól vacsorával váltak bennünket, a mi az egésznapi fáradságos utazás után igen jól esett; attól fogva a hányszor meglátott Szénássy főhadnagy, mindég hozzám ugratott és kulatsál rám kínálta, a melynek megtöltött állapotban létére nagy gondja volt. Mezőtúron több napokig időztünk s jó idő lévén az ottani, a Poói puszta felé elterülő szép sík legelőn egy párszor az egész hadtestei nagy gyakorlatot tartottunk, Répássy tábornok maga vezényelvén a csapat mozgásokat és a 25-ik zászlóalj mozdulataival igen meg volt elégedve,