Forrai Ibolya szerk.: "Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." - Negyvennyolcas idők (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 4; Budapest, 1998)
„NAPLÓJEGYZETEI KRASZNAY PÉTER KEMECSEI LAKOSNAK..." Visszaemlékezések, 1830-1861 - A szabadságharc
ken balra húzódva a falon lört résig mentünk, s ott halva, hogy már négy zászlóaly bent van, minden további küzdelem nélkül bejutottunk. A rés melyen bementünk mintegy 4 1/2 öl széles lehetett, s így azon csapatonként lehetett átmennünk, egyedül a járás volt alkalmatlan, minthogy az ágyú és bomba golyók által lerombolt fal törmelékein kellett átgázolnunk s azon felkapaszkodnunk, a midőn pedig a rés tágas voltát megismertük, éretlen ésszel azon tanakodtunk és zúgolódtunk, hogy miért nem vezényeltek benünket erre a résre, miért kellett nekünk éjjeli három órától reggelig a Nádor palota alatti megmászhatlan magas fal alatt az ellenség czélpontjául mondhatni védtelenül tenni ki magunkat és anyi sok jó bajtársainkat ezen siker reménye nélkül folytatott küzdelemben elveszteni? Ott estek el a többek között a zászlóalyunkbeli altisztek közül Nagy Sándor, a ki a dalárdánk énekvezetője, Kiss Jósi, a ki jó altista és Tóth Pál, ki legjobb basszistája volt, többen sebesültek, úgyhogy 7 Buda bevétele után már többé nem tudtuk a dalárdánkat szervezni, telyesen el oszlott. A midőn a résnek megfelelő k is közön a Dísztér nyugoti végéhez jutottunk, még halottunk a Vár nyugoti részében egyes lövéseket és a 48-ik zászlóaly magát az Őrnagya vezényszavára azonnal összeszedvén, tömegesen arra indult, minket pedig Rezsnyi kapitány, a kiket hamarosan össze szedhetett, a Dísztéren keresztül a Duna felé néző oldalra vezetett, a hol á falához ragasztott börtön épület ajtaját vettük ostrom alá, a honét a vas rostélyos ablakokba gyűlt magyar foglyok kiboesájtásért rimánykodtak és minden ajtó döngetésre nagy örömmel élyeneztek, az erősen vasalt ajtó azonban a puska tusák ütéseinek nemigen engedett, s így már valami hathatósabb ütőeszköz után kezdtünk indulni, a midőn egy kis öreg osztrák mundéros ember egy csomó nagy kulcsai előkerült és előbb a külső egy folyosóra nyíló, azután a folyosóból nyíló ajtókat kinyitván, a börtönből legelői egy beretvált arczu középidejfí testes férjfiu lépett ki, és bemutalta magát, hogy ő Czuczor Gergely, én tudva, hogy Czuczor költő, megéjeneztem, s utána az ott lévő legénység is élyent kiáltott, miért Czuczor engem megölelt és két oldalról megcsókolt, utánna egy termeles uri ember lépeti ki, hóna alatt hozván ezókmókját, azt mondta, hogy ő Kriston László, Abauj megyéből, mire én rákérdeztem, hogy Szkárosról? Mire ő örvendezve tudakolta ki létemet, s midőn megmondottam, Gábor testvérem után tudakozódott, ezzel eszembe jutatván testvéremet, magammal hívtam őt és együtt elindultunk felkeresni a 48-ik zászlóalyat. Útközben egy utzán egy nagy csoportot találtunk, a kik körül álva bámultak valamit, oda mentünk és egy jó nagy halom oszlrák bankót százanként csomagolva láttunk az utza kövezetén, és a közeli ház emeletéről még mindég dobáltak ki hasonló csomagokat, mi is megnéztük, egy párt közelebbről is megvizsgáltunk, s azzal, mint használhatlan dolgot visza dobva, odébb mentünk, és a 48-ik zászlóalyat a Nádorpalota előtti téren együtt találtuk, a mint egész oda adással halgatták Rakovszky Őrnagy előadását arról, hogy miért kelett nekünk a meghághatlan magasságú fal alatt sikertelenül vesztegetni erőnket, azért t.i. hogy az ellenséget ott lekössük, hogy ne mehessen a rést ostromló 52-, 47-, 26- és 6-ik zászlóalyakből álló osztály ellen, az ott lévő németek segítségére; mely előadásra a zászlóaly szeretett Őrnagyát zajosan éltette. Erre következett aztán egy körülmény, a mely az én katonai életemben forduló pontot képezett, ugyan is: a midőn a fivéremmel éppen az őrnagy előtt találkoztunk és egymás keblére borulva és összeesókolózva örvendettünk a felett, hogy mindketten szerenesésen átéltük a veszély óráit, s az én kisebb nemű égési sebemen kívül semmi baj nem ért bennünket, Rakovszky őrnagy kérdezte bátyámtól, hogy ki ez a jól megtermett gyerek, mire ő bemutatott, hogy ez az én testvér öcsém Péter, altiszt a 25-ik zászlóalynál. Akkor az őrnagy figyelmesen végignézett és azt mondta, hisz ez az az ügyes fiu, a ki a midőn a lábtót megfordították a németek alattuk, nem esett le, hanem a létra fokai között kibujt és újra felülre fordult, hiszen Öcsém, te közzénk való vagy, akarsz é átjönni a 48-ik zászlóalyhoz, mire én kijelentettem, hogy szíve-
