BALÁS VILMOS: AZ ALFÖLDI HOSSZANTI FÖLDSÁNCOK / Régészeti Füzetek II/9. (Magyar Nemzeti Múzeum - Történeti Múzeum Budapest, 1961)
Az alföldi sáncok felosztása
22 huz. A dél duna-tiszaközi, önmagába» is ellentétes sáncrendszer mégis kiegészítőjének látszik annak a történeti képnek, amely ezeknek a fóWmüveknek építése idején, szemmel láthatóan egymás után, és nem egyszerre pergett le. Születési idejüke t tekintve talán nem is. csak távolságra nézve esnek meszsze a dunántuli és az erdélyi sáncok az Alföldtől, mégis azt kell vélelmeznünk, hogy a nagyobb távolság biztosítja inkább a sáncépitők érdekközösségét, mert az esetleges egyidejű épités mellett a közelség feltétlenül érdekellentétre mutat. Az Alföld körüli sáncok a hegyvidékkel szemben látszanak védekezni, mig például a meszesi limes éppen a sikvidék támadásától tart. Mivel igy a kérdés is önmagában zárt, egységes egészet jelent, csak az alföldi sáncok körül felmerülő kérdésekkel fogunk foglalkozni. A Kárpátmedence legmélyebb területeit kitévő Alföld azonban földrajzilag tagolt, amit a sáncrendszerek telepítésének vizsgálata során figyelembe kell venni. Ennek az Alföldnek jellegzetes sikvidékei azonban kiterjednek Fejérmegyére és a « Szerémség irányában, és vannak kutatók, akik nyugat és dél felé nem feltétlenül a Dunánál látják a síkság határát. Gyakorlatilag azonban egy nagy folyó mindig határt is jelent. Minél inkább haladunk visszafelé az időszámítás utján, annál inkább jut érvényre az az állítás, hogy az Alföldnek nyugat felé a Duna a határa. Sáncainkkal kapcsolatban ezt az időszámítást a magyar történet Írásbeliségének kezdeteitől számítjuk visszafelé, mert irásos forrásaink ezekről a sáncépitésekről nem tesznek említést, illetve ha szólnak róluk, ugy már létezésüket állapítják meg. A steppekultura lovas-nomád, vadászó népe, a flóra és a fauna nyomán talán kiterjesztette az alföld határait gyakorlatilag a nagy folyón tul a hegyek felé, de egy a viszonyainál és életkörülményeinél fogva helyhezkötöttebb nép mindig elfogadta határul a nagyobb vizeket. Ezt is jelenthetik a Dunán át nem nyúló sáncok, A földrajzi tényezők, az Alföldön a viz és a homok tovább tagolják a tájat. A folyók és állóvizek nem csak megszakítják a sáncvonalak folytonosságát, de vannak helyek, ahol ki is egészítik azt, pótolva a sáncnak szerepét. Az alföldi sáncrendszernek a ma rendelkezésre álló adatok alapján feltételezhető folytatása Büdszentmihálytól a mai Tiszavasváritól igazolható akkor, amikor a Tiszaparton mérve a legészakibb Csörszárok vonaljelek szerint Tiszapalkonya és Tiszaoszlár között éri el a folyót. IIa ezt a tiszavasvárii vonalat nyugati irányban meghosszabbítjuk a Tiszáig, ugy a Duna-Tisza közéről érkező, és a Tiszától kelet felé induló sáncvonalaknak észak-déli irányban mért egymástóli távolsága több mint tiz kilométer. Ha tehát nem sikerül a d una-tiszaközi sáncoknak közvetlen folytatását kimutatni a Tiszántúl, ugy vagy a folyót kell kiegészítő határvonalnak tekinteni, vagy esetleg arra kell gondolnunk, hogy a tiszántúli sáncrendszer építési időpontja és építőik különböztek a duna-tiszaköziekétől. Rendeltetésük azonban azonos volt. Az Alföldet körülvevő, egy egésznek látszó sáncrendszert igy a földrajzi
