Ihász István szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 4 - XX. század. A túlélés rövid évszázada 1900-1990 (Budapest, 2007)

Baják László: 16. terem. A boldog békeidőktől a monarchia összeomlásáig (1900-1919)

Tisza István házelnöki széke Bíró Mihály: Felhívás választójogi népgyűlésre, 1911 zetiségei, a németek, a zsidók és részben a szlovákok számottevő mértékben asszimilálódtak a magyarsághoz. Ugyanakkor a ruténeket, a szerbeket és a románokat elmaradottságuk mellett eltérő görögkeleti vallásuk is gátolta ebben. A spontán asszimiláció, a nagyobb szaporodási ráta és a kisebb kivándorlási hajlam következtében a magyarság a 20. századra visszanyerte országában a 18. századi betelepítések nyomán elveszített relatív többségét (54,9%). Magyarország belpolitikai életét már hosszú ideje az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés szempontjait követő, a dualizmus rendszerét maradéktalanul fenntartani kívánó Szabadelvű Párt uralta. A századforduló politikai „Széli-csendje", (Széli Kálmán miniszterelnökről elnevezve) azonban átmenetinek bizonyult. Az ellenzék fő erejét képező Függetlenségi- és 48-as Párt (többek között Kossuth Lajos fiával, Kossuth Ferenccel az élen) minden alkalmat megragadott, hogy a kiegyezés rendszerének nemzeti szempontú módosítását követelje. Különös kontrasztot jelentett, hogy a századforduló utáni idők egyre viharosabb belpolitikai életének központja Európa egyik legnagyobb és legméltóságteljesebb Országháza volt. Az 1904-re, költséget nem kímélve elkészült neogótikus palota Magyarország önbizalmát és tekintélyét, illetve ősi alkotmányosságát kívánta reprezentálni. A századelő politikai viharát az osztrák-magyar közös hadsereg ügye váltotta ki. A Monarchia hadseregfejlesztési igényeit az ellenzék csak bizonyos nemzeti engedmények fejében