Körmöczi Katalin szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3 - A török háborúk végétől a Milleniumig - A XVIII-XIX. század története (Budapest, 2001)

11. TEREM „Ki kell gázolni a lealacsonyító feudalizmus undok zavaraiból" (Széchenyi István) (Körmöczi Katalin)

rendi nacionalizmuson túllépő, polgári reformokat követelő új politikai mozgalom bontakozott ki. A programjában álló modernizáció és önálló nemzetté válás alaptétele az érdekegyesítés - a jobbágytól a földesúrig - és egy liberális és befogadó nemzetfogalom volt. A XIX. század első felében, a megelőző évszázad végén formálódó tudományos és irodalmi anyanyelvűségből erős nemzeti kultúra és nemzettudat épült. Középkori, majd XVII. századi előzmények után ezekben az évtizedekben alakult ki a magyar nemzeti színek használata, a piros-fehérzöld, a magyar trikolór. E három színt 1608-ban II. Mátyás koronázásakor használták először a nemzeti önazonosság szimbólumaként. I. Ferenc 1806-ban rendezte az Osztrák Császárság hivatalos szín- és címerhasználatát, s rögzítette a Magyar Királyság hivatalos színeként a piros-fehér-zöldet, törvénybe először az 1848:XXI. te, az első magyar nemzeti szín- és címeitörvény iktatta. A BÉCSI UDVAR-A HATALOM A polgárosodás, nemzetté válás és állami önállóság - korszakváltást jelentő igények és törekvések - szemben állnak a Szent Szövetség eszméivel, az Ausztria császára címet viselő /. Ferenc császár és magyar király érdekeivel, így az új birodalmi leülés belpolitikát kialakító és irányító L. Clemens Metternich herceg államkancellárral. A kancellár az európai rend és mozdulatlanság fenntartásának híve, aki Ausztria nagyhatalmi fennállásának biztosítékát éppen az ellenzéki magyar országgyűlés, a nemesi adómentesség, a rendi jogokat biztosító magyar nemesi alkotmány felszámolásában látta. A rendíthetetlen hatalom és mozdulatlanság súlyát és tekintélyét idézi Metternich birodalmi kancellár hatalmas íróasztala, s felette /. Ferenc magyar és cseh király (1792-1835), II. Ferenc néven német-római, majd 1804-től osztrák császár képmása, Peter Krafft festménye. A XIX. század első felében a magyar királyságban a császársággal és kancelláriával minden és csaknem mindenki szembefordult. A felek között kiegyenlítő szerepet vállalt Magyarország belkormányzatának élén, a Budán élő, józan ítélőképességű „magyar Habsburg", József főherceg nádor (1796-1847) (27. kép), aki bár az uralkodó család tagja, a szerény reformok híve. Közel állt Széchenyi István konzervatív liberalizmusához és a reformmozgalom gazdasági törekvéseit is támogatta. Relikviái és portréja méltán kapnak helyet a magyar reformkor nagyjai és emlékei között. I. Ferenc 1825-ben tizenhárom évi önkényuralmi kormányzás után a magyar országgyűlés kiírásával, majd háromévenkénti összehívásával forma szerint helyreállította a rendi alkotmányosságot Magyarországon. Kompromisszum jött létre a Habsburg-ház és a magyar rendek között. Az előbbi stabilitást kívánt, az utóbbiak főleg polgárosult liberális elemeik - alkotmányos kereteket és intézményeket reméltek, hogy reformjaikat törvényes úton megvalósíthassák. Az 1825-1827. évi, majd a reformországgyűlések is abban a kéttáblás rendi szervezetben működtek, amelynek végleges formáját az 1608:1. tc. rögzítette. A rendi országgyűlések főrendi tábláján születési illetve hivatali jogon - az arisztokraták foglaltak helyet, az alsó, azaz követek tábláján pedig a nemesi vármegyék két-két választott követe és a szabad királyi városok, káptalanok küldöttei, valamint a távol lévő főrendek helyettesei politizáltak. Mind az országos, mind a megyei politizálás nemesi előjog volt. Erre utal a nemesi származású Kossuth Lajos megfogalmazása: „... becsülöm őseim nemeslevelét, mint szomorú emlékét annak, hogy a nemzet tanácstenneiben szavam legyen a szegény árva nemzet számára" (1844).