Körmöczi Katalin szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3 - A török háborúk végétől a Milleniumig - A XVIII-XIX. század története (Budapest, 2001)

10. TEREM Magyarország a XVIII. században (Németh Gábor - Aczél Eszter)

riumok, a szertartásrendben az áldozáshoz használt megszentelt kenyér tartására szolgáltak. A XVIII. századtól jelentősnek mondható a keleti egyházból kiváló, a római katolikus egyházhoz csatlakozó görög katolikus (unitus) felekezet. A kereskedelemmel és iparral foglalkozó zsidó népesség a városokban és kereskedelmi központokban telepedett meg. Az ünnepnapokon és a szombati szertartásokon a tóratekercseket tóravértekkel és csúcsdíszekkel, úgynevezett rimonpárokkal díszítették. A kiállított zsidó szakrális tárgyak a magyarországi barokk ötvösség szép alkotásai. A PARASZTSÁG HELYZETE Magyarország a XVIII. században agrárország maradt. A népesség meghatározó többségét a jobbágyi függésben élő parasztság adta, amely falvakban és a szabadság bizonyos fokán álló mezővárosokban élt. A török kor után elnéptelenedett területek benépesítésére a spontán népmozgalmak mellett az 1720-as évektől hivatalosan szervezett központi és földesúri betelepítés indult meg. Mária Terézia 1766-ban külön telepítő-bizottságot állított fel. Elsősorban sváb bevándorlók érkeztek. A természetes népességszaporulat és a telepítések hatására Magyarország lakossága 1784 körül elérte a 9,3 milliót, tovább változott a lakosság etnikai összetétele. A magyar elem különösen az ország középső területein számított meghatározónak, amelyet délkeleten a román, északon a szlovák, délen a szerb, délnyugaton a horvát, a telepítések és a hagyományos városi lakosság következtében szétszórtan a német-szász és sváb népesség követett. A betelepülőknek adó- és egyéb kedvezményeket biztosítottak. A lakatlan területekre érkezők számára falu- és háztervek készültek, mint azt a kiállított rézmetszet is szemlélteti. A század folyamán növekedtek a jobbágyság földesúri terhei. A helyzetének javítását és terheinek egységesítését célzó uralkodói intézkedések (úrbérrendezés) ellenére a XVIII. században több parasztfelkelés lángolt fel. A megtorlás során, 1736ban a Békés megyei felkelés vezetőit, köztük Szegedinac Pero kapitányt, 1785-ben pedig az erdélyi román parasztfelkelés vezetőit, Horeát és Closcát kivégezték, mint azt a szélesebb közvéleményt tudósító, nagy számban megjelenő korabeli vásári metszetek is hírül adták. A mezőgazdasági termelés modernizálását az 1760-as évektől az osztrák kameralisták és a parasztság életkörülményeinek javításáért munkálkodó Tessedik Sámuel (1742— 1820) egyaránt szorgalmazták. Az evangélikus lelkész és pedagógus Tessedik Szarvason a parasztság mezőgazdasági ismereteit szélesítő, belterjes gazdálkodást szorgalmazó gazdasági iskolát és mintagazdaságot alapított. Részt vett a keszthelyi Georgikon megszervezésében. Munkásságát a parasztság helyzetét elemző műve és a nagyszentmiklósi gazdasági kert tervrajza idézi fel. Az uralkodói intézkedésekre a Mária Terézia által bevezetett úrbérrendezés formuláréja utal. Az 1767. január 23-án kiadott Úrbéri Pátens országosan szabályozta a jobbágyok terheit. Az útmutatót a nemzetiségek nyelvén nyomtatták ki. A földesúri túlkapásoknak gátat vetve, a rendelet előírta a jobbágytelek nagyságát (a föld minősége szerint 16 és 40 hold között) és a szolgáltatásokat (igás- és gyalogrobot). A gazdálkodás jellegében és a parasztság életkörülményeiben országosan nagy különbségek mutatkoztak. A jóval elmaradottabb körülmények között élő Erdélyben a birtokos urak ellenállása következtében meghiúsult az úrbérrendezés. A mezőgazdasági árutermeléssel is foglalkozó módosabb mezővárosi parasztság és a vele lényegében azonos szinten élő kisnemesség (armalisták) életkörülményeire jó példa a barokk művészet népies váltó-