Körmöczi Katalin szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3 - A török háborúk végétől a Milleniumig - A XVIII-XIX. század története (Budapest, 2001)
10. TEREM Magyarország a XVIII. században (Németh Gábor - Aczél Eszter)
10. TEREM Magyarország a XVIII. században A XVIII. század - a másfél évszázados török uralom pusztításai után - az ország lassú gazdasági, társadalmi és kulturális újjáépítésének korszakát jelentette. Habsburg-uralkodók kormányzata alatt, a KözépKelet-Európa területén továbbra is döntő nagyhatalmi tényezőnek számító nagyobb birodalmi egységen belül folyt az ország élete. Ezt a magyar rendek által is elfogadott Pragmatica Sanctio (1723: 1—II. tc.) és az 1710-1720-as évek országgyűlési jogalkotása, majd a felvilágosodás eszméivel mindinkább áthatott uralkodói rendeletek szabta keretek határozták meg. A Habsburg-háznak a spanyol örökösödési háború lezárulása után le kellett mondania a spanyol trónról. A hatalmas birodalom súlypontja a bizonytalan nyugati területekkel szemben a dunai tartományok felé tolódott, ennek következtében a területi egységét visszanyert Magyar Királyság jelentősége megnövekedett. A dinasztia jövőjének biztosítása szempontjából a családi hatalom örökösödési rendjének szabályozása játszotta a legfőbb szerepet. A fiúág kihalása esetén a leányág öröklését biztosító titkos családi szerződés (1703), majd a Pragmatica Sanctiónak nevezett házitörvény (1713) elismertetése képezte a Habsburg-ház politikájának alapját, amelynek magyarországi hatása megszakításokkal ugyan, de 1918-ig meghatározó jelentőséggel bírt. Mint az említett 1723. évi dekrétum kimondja: „ő legszentségesebb császári és királyi felsége férfiágának magvaszakadtával ... az öröklési jogon való utódlást e Magyarországban és koronájában ... és ... ehhez tartozó részekben, országokban és tartományokban, felséges osztrák házának nőágára is ... uralkodás és kormányzás végett átruházzák." A németrómai császárként VI., magyar királyként ///. Károly (1711-1740) birodalma és az ország békéjének érdekében szakított elődei erőszakos abszolutista politikájával. Már trónra lépése előtt nagyobb megértésre intett a magyarok ügyében, „jósággal és elővigyázattal kell konnányozni és meg kell szüntetni azt a tudatot, hogy a németek elnyomják őket" - írta. 1712-ben megerősítette a szatmári békét. Az 17121715 és 1722-1723 között ülésező országgyűlések lefektették az új politikai berendezkedés alapjait. III. Károly elismerte a Magyar Királyság önálló voltát, területi épségét és azt, hogy saját törvényei szerint és politikai intézményei által kell kormányozni. Tovább élt tehát a feudális rendiség és a központosított abszolutizmus kettőssége, a rendi dualizmus. A kor szereplői a középkori Magyarország szerves folytatásának tekintették országukat, amely immár a Habsburg-monarchiától elválaszthatatlanul, annak részeként élte tovább napjait. A magyar közigazgatás fő szervei a kormányszékek (dicasteriumok) voltak. A legfelsőbb a magyar királyi kancellária és az 1723-ban felállított helytartótanács, élén a nádorral. A pénzügyeket, bányákat, kincstári jövedelmeket a magyar királyi kamara igazgatta. A rendek fő hatalmi szerve a kétkamarás országgyűlés (diéta), a nemesség helyi autonóm szervei a megyék voltak. Nem tartoztak fennhatóságuk alá a szabad királyi városok és a kiváltságos területek (Jászkunság, hajdúvárosok). A bíráskodást a hétszemélyes és a királyi tábla (királyi kúria), kerületi táblák, megyei és városi törvényszékek, a jobbágyok ügyeiben az úriszékek végezték. A feudális földesúri hatalom a fennhatósága alatt álló jobbágyság felett az úrbérrendezésig lényegében változatlan maradt. Horvátország autonóm szervezettel rendelkezett. Erdély politikai struktúrája a három kiváltságos „nemzet" (magyar, szász, székely) hagyományos uniójára épült. Mária Terézia 1765-ben nagyfejedelemség rangjára emelte, élén gubernium és országgyűlés állt. A korszakkal ismerkedve a térkép a kor Európájának hatalmi viszonyaiban való eligazodást könnyíti meg. ///. Károly (1711-1740) ismeretlen mestertől szár-
