Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

7. TEREM - Korai népvándorláskor: hunok és germánok (Kr. u. 420-568) (B. Tóth Ágnes)

87. Aranyból öntött cikádafibula, Sáramberke, 5. század eleje A hun uralkodó elit itt, Európa közepén is megőrizte korábbi nomád életmódját, taktikáját, fegyverzetét, viseletét. A kortársak leírásai alapján tudjuk, hogy harci sikereiket lovasíjász harcmodoruknak köszönhették. Mindennek bizonyítékai a magas kápájú, fémlemezekkel díszített nyergeik, amelyekből biztosan céloztak félelmetes íjukkal. Ezekből az aszimmetrikus reflexíjakból jobbára a végeiken és a markolaton alkalmazott merevítő csontlemezek maradtak ránk és a hozzájuk tartozó háromélű vas nyílhegyek. A közelharc fegyvere volt a sokszor 100 cm körüli hosszúságú, 4-5 cm pengeszélességű, keresztvassal ellátott kétélű kard (Bátaszék); az előkelőbb emberek kardjának hüvelyét, esetleg a markolatát is gyakran díszes, féldrágakövekkel kirakott aranylemezek borították. A vágófegyverek közül a hosszú, keskeny harci /réseikből is megőrződött néhány példány. A magasabb rangúak még a lószerszámzat szíjazatát is aranylemezekkel díszítették (Léva). Az alávetett népek - közöttük a germánok - továbbra is megtartották hagyományos fegyvereiket, így pl. a nehéz döfőlándzsákat (Csongrád-Laktanya). A háborúkat lezáró békeszerződések eredményeként a hunok az 5. század harmadik évtizedétől hatalmas aranymennyiséghez jutottak, amelynek nagy része a Keletrómai Birodalomból származott. A hadisarc, a harcosok váltságdíja, a kialkudott évi adók által hozzájuk került római aranypénz (solidus) mennyisége tonnákban mérhető. Az eddig előkerült legnagyobb, elrejtett aranypénzekből álló kincs Hódmezővásárhely-Szikáncsou került napvilágra: az 1439 darabból álló lelet 6,46 kg súlyú volt; s főleg //. Theodosius (4021408^50), csekély számban pedig III. Volentinianus (424/425-455), valamint Honorius (393/395-423) veretek tartalmazta. A kor szokása szerint a magas rangúak és családtagjaik (a hunok, de a hozzájuk csatlakozott rómaiak és barbárok egyaránt) a szó szoros értelmében magukon viselték, mutogatták a gazdagságukat. A zsákmányolt aranyból készültek a méltóságjelvények, a nyak- és a talán főleg a germán királyok által viselt karperecek, de a különböző, gyakran ékkődíszes, jellegzetesen kerek karikájú, karikára hajló pecekkel ellátott különböző csatjaik is: ez utóbbiak között volt fegyveröv csatja, de a nadrágé, csizmáé, a kard szíjazatáé is hasonló díszítésű (85. kép). Hun viseletként került ide az előkelő asszonyok által hordott diadém, a csornait is bőr vagy textil fejfedő homlokrészére erősítve viselték. A bronzalapot vékony aranylemez borítja, a rekeszekbe gránát-, karneol-, borostyánköveket, a kihullottak helyére pedig üveglapokat helyeztek (86. kép). Nők és gyermekek viselték a cikádát (szárnyas rovar) utánzó, bajelhárító fibulákat; a legszebbek arany vagy ezüstöntvények, nemritkán ékkövekkel kirakva (Györköny, Sáromberke, Csömör) (87. kép). A köznép a kiemelkedő társadalmi réteg divatját olcsóbb anyagból (bronz, vas) készült ékszerekkel, egyszerűbb formában utánozta (öntött bronz fibulák, karperecek) és tovább használta az előző században megismert ékszerfajtákat is (aláhajtott lábú és kis ezüstlemezes fibulák, csatok). Az 5. század első felében és közepén a sugarashátú bronztükör a sírok gyakori melléklete volt. Megbecsült tagja