Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

5. TEREM - A vaskor. Szkíták, Hallstatt-kultúra (Kr. e. 800-Kr. e. 450) (Kemenczei Tibor)

45. Aranycsésze, Budapest-Angyalföld, Kr. e. 8. század nai sztyeppe vidék leletanyagából ismert. A Duna-Tisza vidéki fémművesek a vas lándzsahegyeket (Dunakömlőd), tőröket (Szőny), bronzbuzogány okai (Biharugra) ugyancsak keleti eredetű minták alapján készítették. Jellegzetesen sztyeppéi stílusú munkák azok a bronz szíjelosztók, amelyek három köralakban megmintázott, egymáshoz kapcsolódó madárfejet ábrázolnak (Biharugra), s a lófej alakos végű bronzjogar (Sárvíz-csatorna). Aranykincsek A fennmaradt kincsleletek azt bizonyítják, hogy a Kr. e. 8. században az aranyötvösség igen magas színvonalat ért el. A nyers aranyat Erdély aranybányái szolgáltatták. Az ötvösmesterek munkáinak jelentős része a ciszkaukázusi művészet stílusát tükrözi (Besenyszög- Fokorupuszta: diadém, a korong alakú kant ár szíj díszek ornamentikája, Budapest-Angyalföld: függőlegesen bordázott aranycsésze (45. kép), Pusztaegres-Pusztahatvan: szárnyas csüngőkből álló nyakék). Az aranykincsek más tárgyai, így a bütyökdíszes csészék (Budapest-Angyalföld), a nyakperecek, a spirálkorongos végű karperecek, afibulák (Besenyszög-Fokorupuszta) viszont arról vallanak, hogy a Tisza vidéki ötvösműhelyek helyi, korábbi s észak-balkáni mintaképeket is felhasználtak alkotásaik megformálásánál. A SZKÍTA KORSZAK A DUNATOL KELETRE (Kr. e. 7. század második fele-4. század eleje) Az Alföldről s az Északi-középhegység területéről a középső vaskorból származó temetkezések mellékletei közeli rokonságot árulnak el a Fekete-tengertől északra fekvő Szkítia emlékanyagával. A leletek egy része a kubáni-ciszkaukázusi sztyeppe vidék és a Fekete-tenger északi partján fekvő Olbia görög gyarmatváros térségének azonos korú emlékanyagával mutat egyezéseket. A leletek egy másik csoportja a Középső-Dnyeper-Dnyeszter menti erdőssztyeppei övezet korai szkíta emlékeivel árul el hasonlóságot. A régészeti adatok tehát arról vallanak, hogy a Szkítia területén élt lakosságból kiszakadt népcsoportok telepedtek le a Tiszatájon a Kr. e. 7. század folyamán. A bevándorlók és a helyi népesség együttesen virágzó gazdaságot, kézműipart, kultúrát teremtett meg. Szkítia népeinek nevét Hérodotosz görög történetíró örökítette meg. Elbeszélése szerint az Isztrosznál (Duna) Szkítiát az agathürszoszok földje határolta, az Isztroszon túl pedig a szigünnák laktak. Hérodotosz adatait értelmezve az agathürszoszok településterülete Erdély volt, ahonnan nagyszámú, szkíta tárgyat tartalmazó temetkezés került a napvilágra.