Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

1. TEREM - Az őskőkor és az átmeneti kőkor (Kr. e. 400 000-Kr. e. 6000) (T. Dobosi Viola)

10. A vértesszőlősi előember keze munkája: hasogatok, kaparok kova- és kvarckavicsból, Kr e. 350-400 000 között A lakótér a magas, csaknem függőleges fallal körülvett 10-12 méter átmérőjű, kiszáradt mésztufa-medence. Természetes képződmény ugyan, ám kiválasztása, előnyeinek felismerése az előemberek szellemi képességét dicséri. Egyenetlen, többé-kevésbé vízszintes alját néhol 60 cm vastagon borítja az előemberek életének felgyülemlett hulladéka. Annak a felszínnek, ahol eszközeiket készítették, az állatokat darabolták, vagy a tüzet élesztgették, régészeti szakszóval a kultúrrétegnek kis részlete eredeti állapotában látható a tárló alján. A természetes úton, villámcsapásból keletkezett tűz „háziasítása" volt az első nagy lépés a napjainkig ívelő technikai haladás útján. A tüzet apróra tört, zsíros állatcsontokkal őrizték. Máig megmaradt eszközeiket finom szerkezetű, könnyen alakítható kőzetből és állatcsontokból készítették. A nyersanyagot a közeli folyócska hordalékából gyűjtötték. Kova- és kvarcitkavicsokat hasítottak szét gerezdekre, szeletekre, s a szerszám munkaélét az elvégzendő munkához igazították (10. kép). A kavicsnyersanyagból ívelt élű hasitokat pattintgató népek telepeit az egész Ovilágban megtaláljuk. Az egymástól nagy térbeli és időbeli távolságra lévő elszigetelt központok a lassú és hosszú belső fejlődés helyszínei, ismeretek, tapasztalatok cseréjére aligha kerülhetett sor. Ez a konzervatív eszközmegmunkáló módszer végigkísérte az egész őskőkort. Hosszú ideig laktak ezekben a medencékben, a mai Vértesszőlős község határában. Hosszabb-rövidebb, néhány száz vagy ezer éves szünetekkel, újra meg újra visszatértek a kellemes környékre, még ha régen elenyészett is az előző megtelepedés emléke. Az éghajlat fokozatosan romlott, az ismerős vidék időközben jelentősen megváltozott. A meleg források által lerakott mésztufa helyett száraz, sárga por, a lösz fedte be a későbbi települések maradványait. Az emberek mégis ragaszkodtak a helyszínhez, megszokott életvitelükhöz, az eszközkészítő munkafogásaikhoz. Az egymást követő öt települési szinten nyomon követhetjük képességeik gyarapodását. A mind gondosabban válogatott nyersanyagból egyre aprólékosabban megmunkált eszközöket készítettek. Kezük egyre finomabb munkafolyamatok elvégzésére vált alkalmassá. Az itt kibontakozó fejlődés a középső őskőkorig ível. Lassan, de eredményesen teremtették meg zárt, a természettől egyre kevésbé függő világukat. Vértesszőlősön a legkorábbi településen két egyén maradványai kerültek elő: egy gyermek több tejfogának töredékei és egy felnőtt férfi tarkócsontja (Homo erectus seu sapiens palaeohungaricus THOMA). 7. A KÖZÉPSŐ PALEOLITIKUM A második (Mindéi) eljegesedés végétől hoszszú, évszázezredes fehér folt van a magyar föld őstörténetében: ebből az időszakból nem ismerünk lelőhelyeket. A jégkorszak újabb enyhe, majd szélsőségesen zord évezredei múltával, úgy százezer évvel ezelőtt a neandervölgyinek nevezett emberek (Homo sapiens neanderthalensis) találtak otthonra a Kárpát-medencében. 50-60 ezer évig éltek itt, legkésőbbi telepeik kora már egyezik a legkorábbi felső paleolit népesség beszivárgásának idejével. Ezek a vaskos csontozatú, zömök emberek termetükben, életmódjukban sikeresen alkalmazkodtak az éghajlathoz, a jégkorszak szigorú feltételeihez. A középső őskőkori népesség