Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

7. TEREM - Korai népvándorláskor: hunok és germánok (Kr. u. 420-568) (B. Tóth Ágnes)

kendőből állt, és többnyire gyapjúszövetből készült, az előkelőek selymekhez és aranybrokáthoz is hozzájuthattak (HódmezővásárhelyKishomok). A gepida temetőkben az 5. század közepe táján állandósult az a szokás, hogy az elhunytakat „keletelve", azaz fejjel nyugat felé, nyújtott testhelyzetben tették a sírba. A sírgödrök téglalap alakúak, a gazdagabb sírok mélyebbre ásottak, a sírrablást nehezítendő. Néhány temetőben jól kimutatható volt a koporsóban való temetkezés. A kereszténységre való áttérésük a források szerint talán már a Kr. u. 4. századi gót missziók hatására megkezdődött; hitük emlékei között említhetők a nyakban hordott keresztek, valamint az ereklyetartók, sasos csatok keresztábrázolása is. A pogány hit elemeinek továbbélésére mutat a sírba helyezett étel-ital melléklet szokása ugyanúgy, mint a bajelhárító amidettek (Donar csüngők) használata. Az utóbbi néhány évtized ásatásai alapján lassan kirajzolódik előttünk az alföldi gepida falu képe. A települések a vízfolyások közvetlen közelében, az ún. magas partokon találhatók. A feltárt objektumok nagy része melléképület (pl. műhely, fészer stb.). Facölöpös szerkezetűek, agyaggal tapasztott sövényből épített fallal. Sok ilyen építmény háziipari, illetve kézműves tevékenység nyomait őrzi. A különböző szélességű ún. függőleges szövőszékeken készültek a ruhaanyagok, takarók s egyéb házi textíliák; a szövőszékek tűzben leszakadozott kúp alakú agyagnehezékeit rendszerint a leégett épület padlóján találjuk. A csontmegmunkáló műhelyekben árakat, reszelőket, tűket, kanal'dk'dt, korcsolyákat, bajelhárító csontgúlákat faragtak, s kézműves mesterek szarvasagancsból készíthették a gepidák által gyakran használt kétoldalas sűrűfésűket. A gepida fazekas az edényeket korongon formálta és rostéllyal égető- és tüzelőtérre osztott kemencében égette ki. A sírokból és a telepekről ma már sokféle edénytípust ismerünk, legszebb példányaik a fényezett felületű, pecsétlővel mintázott dísztálak és csészék (95. kép). Mindennapos használatra homokkal, apró kaviccsal soványított agyagból főzőfazekak, bögrék, tálak, korsók, hombárok készültek. A telepeken mindenütt megtalálhatók a mezőgazdasági termelésre utaló leletek; a gabonatermesztés bizonyítékai az alsó- és felső kőből álló, hajtókaros kézimalmok. Termesztett gabonafajtáik közül a kölesre, a vetési búzára és a hatsoros árpára vannak adataink. A szemétgödrökből bőven kerültek elő mind a vadászott, mind a háziállatok (szarvasmarha, ló, juh, sertés) csontjai, s a kiterjedt vizek szomszédságában nem meglepő a halcsontok előfordulása sem. 5. A LANGOBARDOK A DUNÁNTÚLON (510-568) midőn... Wotan hajnalhasadtakor megpillantotta őket, kérdezé: »Kik ezek a hosszú szakáilúak?« — Ekkor Freya közbeszólt, hogy ajándékozza... a győzelmet azoknak, akiknek éppen most adott nevet..." (Paulus Diaconus: História Langobardorum, 8) A 6. század elején a Dunántúlon gyökeresen átalakultak a korábbi etnikai és hatalmi viszonyok, ugyanis az Elba-vidékről érkezett langobardok 510 körül legyőzték a Kárpát-medence északnyugati bejáratánál élő harcias herulokat, és Pannónia földjére léptek. A betelepülők első hulláma a Dunántúl északi felét szállta meg, a szentendrei temető első sírjaiba is feltehetőleg e korai időszakban temették a halottakat. Az ekkoriban az Alföldön és Erdélyben lakó gepidákkal nemcsak békében, hanem dinasztikus kapcsolatban éltek: Wacho langobard király gepida királylányt vett feleségül. Nem tudunk arról sem, hogy a dunántúli herulok, szvébek és a még meglévő római lakosság a hódítás után konfliktusba keveredett volna új uraival; ennek megfelelően a hegykői temetőbe temetkező nem langobard (szvéb vagy herul, esetleg rugi?) és római lakosság - a leletek tanúsága szerint - virágzó közösséget alkotott a langobardok uralma alatt. A hegykői sírok nem túl