Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

7. TEREM - Korai népvándorláskor: hunok és germánok (Kr. u. 420-568) (B. Tóth Ágnes)

96. Aranyozott ezüst, maszkos fibula, Hegykő, 18. sír, 6. század első fele nagyok, és a langobardokéival összehasonlítva csekély mélységűek, s nem volt ritka bennük a deszkából ácsolt koporsó. A germán vezető réteg fegyverzetében és ékszereiben (ötgombos fibulák, korong- és madárfibulák) gyakoriak az alamann—frank készítmények, bizonyítva a szoros politikai és kereskedelmi kapcsolatokat ezekkel a távoli germán népekkel. Az eltemetettek között számos összekulcsolt kezű keresztény és szegényebb mellékletű szolga is található. A hegykői temető kiemelkedő szépségű leletei a 18. sír ékszerei (ékkődíszes nagyfibulák, korongfibulák, hegyikristály díszkorong az ezüst lemezekkel díszített bőrszalag végén) és a 34. sír nagyméretű bizánci bronztálja (96. kép). A pannóniai langobard régészeti leletanyag kizárólag temetőkből származik. A régészek mostanáig nem találtak a temetőkhöz tartozó falvakat, tanyákat; ezért feltételezzük, hogy a közelükben lévő, már pusztuló római településeken álló, többé-kevésbé helyreállított épületekbe költöztek be. Temetőikben a legtöbb sírt igen alaposan kirabolták, s emiatt csak a kevés épen maradt temetkezésből következtethetünk a viseletükre, az eszközeikre, a fegyverzetükre. A legtöbb megmaradt tárgyat természetesen itt is a nemes és a szabad emberek rablást véletlenül elkerült sírjaiban találjuk. A jómódú langobard asszonyok ékszerkészlete jól tükrözi népük kapcsolatait; korong alakú, párosával viselt fibuláik szintén frank-alamann importból származtak, illetve ezeket az alaptípusokat utánozták. A szintúgy párosával feltűzve viselt, sokgombos nagyfibulák egy része már biztosan Pannoniában dolgozó ötvösök munkája (a szentendrei 56. sír fibulái) ugyanúgy, mint az ún. „S" alakú, két ellentétesen összeillesztett ragadozómadár-fejből összeszerkesztett jellegzetes langobard kisfibulák. A 6. század első felének általános divatja szerint az előkelő nők ruháján elöl kőcsüngőkkei merevített bőrszalagok lógtak, ezüstlemezkékkel kirakva. A langobard harcosokat is a kor szokása szerint teljes fegyverzetükkel földelték el. Hosszú, kétélű kardjaik egy része Rajna-vidéki fegyverműhelyek terméke lehetett, bár a feljegyzések szerint saját kovácsaik is híresen jó fegyvereket készítettek. Gepida kortársaikhoz hasonlóan emellett hosszú nyelű lándzsát, rövid tőrt, harci kést és vasdudoros pajzsot vittek magukkal a csatába. A nemesség lovon harcolt: Veszkényben, valószínűleg egy langobard herceg sírhalmából került elő az a két díszes, ezüstből készült lószerszámzat, amely nagyrészt már itteni, pannóniai készítmény. Előkelő harcos viselhette az aranyozott bronz pántokkal összefogott díszsisakot (97. kép). A langobardokról szóló írott források szerint már a 6. század első felében elérték őket a térítő missziók: az Itáliában később egységesen ariánus vallású nép itt a Duna-vidéken vált hívévé ennek a keleti germánok körében különösen elterjedt, eretneknek bélyegzett, szentháromság-tagadó keresztény irányzatnak. Mindemellett jócskán éltek közöttük a korábbi pogány hitük emlékei is, elsősorban a germán főisten, Odin (Wotan) kultusza. Szent állatait