Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

Az egykor élt embereket körülvevő természeti környezet (T. Bíró Katalin, Medzihradszky Zsófia, Torma Andrea, Vörös István)

mészetes, azaz klimatikus okokra visszavezethető puszta Magyarországon. A vizek sekélyebbek lettek, a hosszan tartó szárazság hatására elmocsarasodtak, megjelent a tündérrózsa. Valószínűleg az első szikes foltok is ekkor alakulhattak ki, de ezek nem azonosak a mai szikes területekkel. A holocén klímaoptimumának tartják az atlantikus, hagyományos elnevezés szerint „tölgy" kort. 5500, talán 6000 évvel időszámításunk előtt kezdődött, s kb. Kr. e. 3000-ig tartott. Európa-szerte meleg csapadékos időjárás uralkodott, a tölgyesek valószínűleg az egész ország területén elterjedtek. A zárt, kevert lombos erdők tölgyből, hársból, szilből és kőrisből álltak. A fázis második felére a tiszta tölgyeseké lett a vezető szerep, de magasabb térszíneken már megjelennek a bükkösök, gyertyánosok is. A sok csapadék hatására feléledtek a vizek. Gyorsan tért hódított a lebegő (békalencse, békatutaj) és alámerülő (békaszőlő, tócsagaz, süllőhínár) hínárnövényzet. A magasabb, szárazabb vízparti területeken ligeterdők, láperdők alakulhattak ki. Az atlantikus fázis idejére esik a magyarországi neolitikum és a rézkor eleje. A régészeti lelőhelysűrűséget figyelembe véve már nem lehet figyelmen kívül hagyni az esetleges emberi tájformálást sem. Kr. e. 3000-től 800-ig tartott a szubboreális vagy hagyományos néven „bükk" kor. Az éghajlat kicsit hűvösebbé vált, egyre inkább a maihoz kezdett hasonlítani. A középhegységekben elterjedt a bükk és a gyertyán. Az égeres, kőrises láperdők virágkorukat élték, a folyókat tölgy-kőris-szil ligeterdők kísérték - s az emberi tevékenység egyre jobban éreztette hatását. Erre az időszakra esik a bronzkor fémkohászatával, edényégetésével, földváraival. A Kr. e. 800 táján kezdődött szubatlantikus korban természetes növénytakaró-változásról már nemigen lehet beszélni. Az éghajlat nem változott olyan mértékben, hogy jelentősen befolyásolja a vegetációt, az emberi tevékenység viszont egyre nagyobb teret nyert. A vaskor népei, Pannónia mint római provincia, majd a népvándorlás- és a középkor visszavonhatatlanul rányomták bélyegüket környezetünkre. TERMESZTETT NÖVÉNYEK Közép-Európában a paleolitikum és mezolitikum idején a növényi táplálékot az itt élő népesség kizárólag a környezetében megtalálható növények gyűjtögetéséből szerezte be. A Kárpát-medencében ebben az időben nem éltek azok a növényfajok, amelyek jelentősebb élelmiszertartalékot jelenthettek volna. Az első termesztett növényeket és a növénytermesztés ismeretét a Közel-Kelet és a mediterrán régió felől érkező földművelő népek hozták magukkal a neolitikumb'dn. A Kárpát-medence déli részén megjelenő Körös-Starcevo-kultúra népcsoportjai voltak Közép-Európa legkorábbi növénytermesztői. A különböző történelmi korszakokban fogyasztott, ill. használt növényeket és a növénytermesztés fejlődését a régészeti ásatásokon előkerült növényi maradványokból ismerhetjük meg. A növénytani leletek szerint a neolitikum idején élő kultúrák nem specializálódtak egyegy növény termesztésére. Elsősorban a pelyvás búzákat részesítették előnyben, melyek közös jellegzetessége, hogy érés után az egész kalászka lehull, és a szemeket a tokiászok zárva tartják. Miután a szemek pelyvásan kerülnek betakarításra, az őrlés előtt még egy munkamozzanatot, a „hántolást" is el kell végezni a feldolgozáskor. A pelyvás búzák közül legnagyobb mennyiséggel és gyakorissággal az ülakor- és a tönkebúza megégett szemtermései és kalászkatöredékei kerülnek elő a neolit településeken. E két búzafaj az őskor teljes időszakában megőrizte vezető szerepét a táplálkozásban, bár a növekvő igények és népességgyarapodás, valamint az agrotechnika fejlődése során egyre nagyobb szerepet kaptak az igényesebb, nagyobb termőképességű gabonák. A tönköly a pelyvás búzák legérzékenyebb faja, de terméshozama közöttük a legnagyobb. A hazai régészeti lelőhelyeken nyomokban már a neolitikumban megtalálható, de csak a késő bronzkor-korai vaskor időszakából került elő eddig nagyobb mennyiségben. A búzatermesztésben a minőségi átrendeződést a csupasz szemű búzák előtérbe kerülése