Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

Az egykor élt embereket körülvevő természeti környezet (T. Bíró Katalin, Medzihradszky Zsófia, Torma Andrea, Vörös István)

12 jelzi. A neolitikum óta megfigyelhető törpe búza, és különösen a kenyérbúza a korai vaskortól válik egyre gyakoribbá, és a római kortól szinte teljesen kiszorította a pelyvás búzákat. A római kori Pannónia területén a kenyérbúza fogyasztása majdnem kizárólagos volt, a szórványként előkerülő pelyvás búzák termesztése a helyi őslakossághoz és a provincián kívüli barbarikumhoz köthető. Az árpa a legkorábbi termesztett növények közé sorolható, a Kárpát-medencében a neolitikum óta folyamatosan kimutatható. Felhasználható állati takarmányozásra, emberi fogyasztásra: kásaételek és sör alapanyagaként egyaránt. A búzákhoz hasonlóan megkülönböztetünk csupasz és tokiászba zárt változatokat, a csupasz alakok elsődlegesen az emberi táplálkozásban játszottak szerepet. A kásaételek másik fontos alapanyagát jelentő igénytelen, rövid tenyészidejű köles fogyasztása is végigkísérte az ember történetét. A kenyérnövények mellett gyakorta megtalálható táplálék-kiegészítő volt. A római korban nagyobb gyakorisággal előkerülő maradványai elsősorban katonavárosok és táborok területére tehetők, és ez a nagyobb lélekszámú népesség ellátásában betöltött fontos szerepére utal. A rozs és a zab másodlagos kultúrnövények, melyek a szántóföldi gyomnövényekből váltak termesztett növénnyé. A rozs első termesztett alakja a Kárpát-medencében eddig a rézkorból ismert, elterjedése azonban a római korra tehető, mikor a kenyérbúza mellett a második legfontosabb gabonává lépett elő. A zab elsősorban állati takarmányozásra és kevésbé emberi táplálékul szolgál. Elszenesedett vadzabszemek a neolit ásatások anyagában már megjelennek, de termesztésbe vonása csak jóval később kezdődött. Bár a régészeti magleletekben a termesztett abrakzab csak a középkor időszakában jelent meg tömegesebben, a római kortól számítani lehet előfordulására. A kalászos növényeken kívül kisebb mennyiségben, de az újkőkortól kezdve valamennyi korszakban kimutatható a különféle hüvelyes növények termesztése is. Leggyakoribb és legkedveltebb főzeléknövény a lencse és borsó volt, de a régészeti leletekben megtalálhatók a szegletes lednek, a cicorlencse és a lóbab maradványai is. A len felhasználásának és termesztésének bizonyítékai a textilmaradványok elemzéséből a Körös-kultúra idejétől igazolhatóak. A lent mint kettős hasznosítású növényt termelték, szára a textilkészítésben, olajos magja a táplálkozásban kapott szerepet. A növénytermesztés meghonosodása ellenére az egymást követő kultúrák továbbra is gyűjtötték és használták a települések közelében lévő természetes élőhelyeken megtalálható növényeket. Különösen a gyümölcsök, a zöldség- és salátanövények, a festőnövények, valamint a gyógyhatású növények beszerzése hosszú ideig a vadon termő növények gyűjtögetésére korlátozódott. A kevésbé ellenálló növényi részek - mint levelek, virágok - csak nagyon ritkán maradnak fenn számunkra, így elsősorban a gyümölcsök magjainak előkerülésével számolhatunk a régészeti feltárásokon. A magleletek tanúsága szerint a neolitikumtól megfigyelhető a vitaminban gazdag gyümölcsök gyűjtögetésének hagyománya: som, vadalma, vadkörte, vadcseresznye, kökény, ligeti szőlő, galagonya, bodza, szeder, tölgymakk kerül elő az egykori telepekről. Az első termesztett gyümölcsök a vaskorban olyan növényektől származnak, melyek vad alakjai a Kárpátmedencében nem találhatók meg: szilva, őszibarack, bortermő szőlő. A gyümölcstermesztés első virágkorát a római korban érte el, amikor a gyümölcskultúra számos új fajjal bővült (mandula, kajszi, házi berkenye, naspolya, sárgadinnye). A botanikai leletek szerint az eddig vadon termő gyümölcsök termesztett alakjaival is e kortól találkozunk először (nemes alma, körte, cseresznye, dió). Megjelennek a római kereskedelem bizonyítékai, az importból származó déli gyümölcsök maradványai is, melyek helyi termesztése nem igazolható (datolyapálma, olajbogyó, füge ). Domitianus császár a római provinciák szőlőtermesztésére vonatkozó tilalma ellenére Pannoniában ekkor veszi kezdetét a nagyobb arányú szőlőtelepítés.