KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)

II. Az everyman-haláltánc műfajai

Katának, aki a gyors táncban végre elájul. Másnap meghal. Ugyanez történik Heine egy költeményében : a megvetett és elutasított halott szerelmes megjelenik a leány menyegzőjén és (vízióban) táncra ragadja az ifjú menyasszonyt. aki csak nagy nehezen tud szabadulni a tánc ellenállhatatlan varázserejétől. Ezek a mondák a maguk eredeti mivoltában nem haláltánctartalmúak. Jelentőségük is túlnyomóan átmeneti. Ezek ugyanis előkészítették annak a jnodern beállításnak az útját, hogy az egész élet maga is tragikus tánc, amelyet az ember a halálsíp varázserejű "hangjaira jár, kénytelen-kelletlen tovasodródva. Ezért soroljuk fel őket az everyman-haláltánc népmondai irányában. Bár a fentemlített két mondacsoport a haláltánc tartalmától és lényegétől távol áll, ma mind az Arany-féle balladát, mind pedig az említett magyar népballadát haláltáncnak nevezik. Ennek magyarázatát a germán „halott-táncok" fellépése adja, amelyek a germán eredetű mondák formájában haláltáncjelleget öltöttek magukra s így ez a jellegzetes átalakulás nemcsak az alább tárgyalandó „halott-táncokra", hanem egyéb germán mondákra is kiterjedt. Az „ünneprontók"„áa~a halálratáncoiás motívuma csak azóta számíthat haláltáncnak, amióta a germán „halott-táncok"-ban a germán mitológiai elemekkel kiszínesedett germán népmondák a haláltánc eredeti jellegével szoros viszonyba jutottak.így tehát a „halott-táncok" nemcsak a halottak mitológiai temetőtáncát, hanem az élők mondai halálratáncolását is germán mitológiai és mondai jellegűvé tették. Itt említjük meg azt is, hogy e mondákkal kapcsolatban a haláltánc keletkezésére vonatkozólag igen fontos kérdés merült fel. Ha ugyanis figyelembe vesszük, hogy egyrészt az ünneprontók az ördög hegedű-, vagy dudajátékára táncolnak és a démoni zene hangjainak varázsától szabadulni nem tudnak, másrészt, hogy a trienti újlegendaképen és a későbbi haláltáncképeken a Halál, ill. halottak is valamely hangszerrel (duda, dob, hegedű, síp, trombita, stb.) csalogatják áldozataikat a táncra, melytől ezek sem tudnak megszabadulni annak kényszerítő ereje miatt s ha tovább figyelembe vesszük, hogy az everyman-halálalak a germán mondákban annyira szoros kapcsolatban van az ördög alakjával, hogy ugyanazon mondai események csoportosulnak köréjük, akkor nem zárkózhatunk el a haláltánc és az ünneprontók mondájának keletkezéstörténeti kölcsönhatása elől sem. Csak kölcsönhatásról beszélhetünk, mert az nem állapítható meg, hogy vájjon az „ünneprontók" mondájának, vagy a trienti újlegendaképnek adjunk-e elsőséget. Annak is vannak nehézségei, hogy a trienti újlegendakép keletkezését részben az ünneprontók mondájának tulajdonítsuk. A haláltáncban vannak olyan motívumok, amelyek az „ünneprontók" mondájának analógiái (részben a temetői tánc, a halálratáncolás, a zenélő démoni halálalak), viszont az „ünneprontók" mondájában nincsen meg a Halál és élők, ill. halottak és élők közös tánca. A Halálnak mint proosnak is egész kis mondaköre alakult ki. Ő a régi haláltáncokban és a Holbein-képsorozatban is az orvosok orvosa. A „contra vim mortis non est medicamen in hortis" úgy nyert népmondai alkalmazást, hogy ő maga lett a halálos betegek orvosa, aki legbiztosabban tudja megszüntetni a testi fájdalmakat. A Halál szabadon rendelkezik az embernek egészségi állapotával, mert ő kényúr, de győzhetetlen és igazságos Az öregembereket és betegeket nem rosszakaratból öli meg, hanem részvétből. Segíteni akar rajtok és meg akarja őket gyógyítani. Egy igen érdekes lübecki mondát dolgozott fel Julius von der Traun : „ Verachte nicht den Tod" című novellájában.

1 Ez a novella a gazdag lübecki kereskedőről, Goswin llehorn-ról szól, ki akkor éli a tiszta katolikus Lübeckben. amidőn még Husz Jánosról szó sem volt, (tehát kb. a XIV. század második felében, vagy a XV. század legelején). Mikor már nagyon öreg volt, egész munkáját két fiára hagyta, ő pedig nyugodtan és megelégedetten élt feleségével. Időtöltésből eljárogatott egy közeli ivóba. Már megszokta asztaltársaságát. Így folytak le öreg napjai egyhangúan, megszokottan, megelégedetten. Egyszerre meghalt a felesége. Sokáig nem látták őt sehol. Majd alig tért vissza régi életmódjához, ismét meghalt egy rokona, meghalt mindkét fia is s ő csakhamar egyedül maradt nagy házában az öreg ápolónőjével és egy öreg szolgával. Amidőn az ivóba egyszer ismét elment, hogy megszokott söradagját elfogyassza, mór az asztaltársaságból is sokan hiányzottak. Ő tudta, hogy meghaltak. Egy alkalommal, amidőn második fia is meghalt, fellótoga tott hozzá a doktor Peregrinus Hain (a Halólt is „Freund Hein"-nek nevezik). Ez mosolyogva kikérdezte, hogy hány éves, hogy érzi magát stb. De Goswin felelete csak annyvolt, hogy semmi köze hozzá. Erre Peregrinus Hain eltói vozott és Goswin csodálkozva nézett utána ; mert mióta utoljára látta, azóta nagyon megöregedett. Arca egészen hamuszürke és száraz. így folytak Goswin napjai, szomorúan és egyhangúan, de ő jól érezte magá

1. Egy alkalommal reggel Peregrinus Hain orvos ismét eljött hozzá és minden bevezetés nélkül leült az ágya mellé és kérdezgetni kezdte. Goswin ismét tiltakozott a kérdései ellen, mert azok a halálról és az élet végéről szóllak. Hain felhívta, hogy készüljön a halálra, mert az, főleg nála, mór közel van és számára az élet úgy sem jelent semmit. Goswin ismét tiltakozik : ő nem is vár az élettől semmi újat, csak azt hagyja rneg neki, ami már megvan. Ő nem akar egyáltalán meghalni. Különben is, mi köze egy orvosnak ilyesmihez? Akkor jöjjön, ha hívják. Ekkor az oros megmagyarázza neki, hogy ő nem Peregrinus Hain, hanem a Halál. Ő a város orvosának képében jött el, hogy meg ne ijessze betegét. Ő nem rettenetes és félelmes, mert ő segíteni, gyógyítani jött és az öregeket megszabadítani az élet terhétől. És már Goswin felé nyúlt kezével, hogy végezzen vele, ez azonban felugrott az ágyából, reáütött és azt kívánta, hogy azonnal távozzék. A Halál erre kijelentette, hogy többé nem jön e házba és hogy lesz idő, amikor Goswin vágyódni fog utána, de ő nem fogja elvinni és majd úgy kell elfeledve hevernie, mint a kőnek az út szélén. Goswin tovább éli világát; lassan mér olvasni sem tud ; étvágya sincsen, aludni sem tud s csak ül székében és néz mereven maga elé. Csakhamar a halált óhajtja, de hiába ; a folyóba szeretne ugrani, de nem mer. Végre elhatározza, hogy a lübecki templomba fog belopódzkodni, ahol a népmonda szerint a Halál éjjelenként nagy zajjal és muzsikával vonul végig. De a sekrestyés felfedezi és kitessékeli az öiegurat. Egy más alkalommal létrát talál odatámasztva a sekrestye tetejéhez ; erre nagy nehezen felmászik, hogy a padláslyukon keresztül mehessen éjjel a templomba. Amire azonban felér a tetőre, eltéved, kifárad és kimerülve a sekreslyetelő és a templom fala közti tetőüregbe esik. Itt marad fekve egy évig : és mindég nyöszörög, de nem tud meghalni. A sekrestyés ismét megtalálja őt a tetőn. Alakja már nem is emberi, olyan mint egy nagy kő. Száját kinyitja 1 mj: Novellenbuch; Wien. 1894. 267-284. I.