KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)

II. Az everyman-haláltánc műfajai

továbbfejlesztője Frey (1895). Ez utóbbinak műve már kevert műfajú. Közben már a realisztikus irány is szóhoz jut. Abraham a St. C.lara az everymanhalálalakot korának viszonyaiba és történetébe helyezi (1679); ezáltal létrehozza az első, korviszonyokat és történelmi eseményeket részletképsorozatban kifejező haláltáncművet. Ez a műfajBechstein, Madách, Falke, Wiegand, Sauer művészetének hatása alatt a legértékesebb és legnagyobbszerű alkotások foglalata. A részletképsorozatban kifejezett történelmi haláltánc megindító eleme, az everymanhalálalaknak történelmi keretben való szerepeltetése, kiterjedt a germán halottakra, a germán halottvezető Rémre és az everyman-dialógusra is. Ez a fejlődési fok részben a német népköltészet, részben az előbb említett történelmi képsorozatos haláltáncok költőin kívül Zedlitz, Chamisso, Bierbaum, Kozma Andor és Raggamby motívumváltozatain figyelhető meg. A történelmi halál- és halottképek szerepeltetése már nagyon közel vitte a modernkori haláltáncfejlődést^ az életnek és valóságnak puszta rajzáhozKE törekvésnek azonban három átmeneti fokon kellett majdnem egyidőben átesnie. Az általános és egyetemes emberi létet egyetlen összefogó és egyetemes képpel kifejezni, a Halált nem személyesen, hanem csak eszközökben működtetni, az egyes ember létmozzanataiban titkon megnyilvánuló halálerőt egy állandóan jelenlevő, de többnyire láthatatlan és titokzatos csontvázalakban megszemélyesíteni, mindez olyan irányok tulajdonsága, amelyek a valószerűtlent (a Halál és halott csodálatos megjelenését) háttérbe szorítva a teljes valóságba torkollanajv) Ettől az átmeneti foktól már csak árnyalati különbség választja el a legmodernebb haláltáncműfajt, amely az u. n. „egyetemes haláltáncfogalmon" épül fel. E szerint minden mű haláltánc, ha olyan ábrázoló eszközöket alkalmaz és olyan tárgyat ad elő, amely a haláltánchangulathoz és gondolathoz hasonlóan a kilátástalan levertségnek, a földi bajoktól és „elkerülhetetlen" bűnöktől, valamint a szerencsétlenségektől való undornak érzetét keltheti fel bennünk. Ennek a műfajnak megalapítója Conrad (1884), folytatója Wedekind (1905), A. de Nora (1906) és Velten (1920). Wedekind műve csak egy részletképből áll, a többi pedig részletképek sorozata. Az átmeneti fokozatok és az egyetemes haláltáncfogalom hatása alatt végül a meghalást is a maga puszta valóságában ábrázolják. Minden romantikus mozzanat elmarad. Sem Halál, sem halott nem táncol többé elő a sírból, hanem maga a való lép elénk, amely a meghalásnak pusztán valószerű ábrázolásával akar bennünk haláltánchangulatot kelteni. Ide tartozik Conrad (1884). Velten (1920) és főleg Schneller (1921) novellakötete; az utóbbi a legkülönbözőbb halálokat ábrázolja egymástól független (s csak az író személyében kapcsolódó) képek sorozatában. A mulandóság érzése a valóság tiszta látásának nyomán ébred bennünk. A legmodernebb műfaj, az egyetemes haláltáncfogalom műfaja mindjárt első képviselőiben két irányba oszlott, a részletkép és részletképsorozat irányába ; éppúgy, mint Holbein haláltáncképei. Az egyetemes haláltáncfogalom műfaja ma ugyanabban a műfaji áltapotban van, mint valamikor a modern haláltánc csirája, a Holbein-kép volt és várja azt az új motívumot, amely e csirából újabb fejlődést tud kicsalni. Költészeti marad-e tovább is a fejlődés, vagy talán ismét a képzőművészet terén fogja további pályáját megtenni, mint a középkori haláltánc? Erre csak a jövő adhat felvilágosítást. A modern haláltánc fejlődésrendszerét a jelen mű első kötetéhez mellékelt II. táblázat teszi áttekinthetővé. II. Az everyman-haláltánc műfajai 1. Az Everyman-halálalak allegorikus helyzetekben A Holbein-haláltánckép újszerű jeleneteinek legnagyobb jelentőségét a költészeti haláltánc modern fejlődésének megindítása adja meg. A haláltánc költészeti iránya eleinte még a Holbein-hatás mellett is a régi nyomokon haladt. Minthogy Holbein jelenetező művészete egyrészt kellő gondolatgazdagsággal mélyítette el a tradíció haláltáncanyagát, másrészt meglehetősen elhatárolta és függetlenítette a részletképeket, a meginduló haláltáncköltészet csak ilyen képeket és jeleneteket dolgozott fel. A fejlődést H. Sachs készítette elő : „Die zway liebhabenden mit dem dot" cimű dialógikus versével.

1 Tárgya két szerelmesnek pár1 Keller Goelze, Hans Sachs. 22. k. 284. 1. Lit. Ver. zu Tübi-gen. 1870—1908. beszéde a Halállal. „Die zwai liebhabenden sprechen : „0 grimer dot, wie kumbst so paid ! Wir sint der jar doch nit zw aid ;. . ." Der dot antwort: Wolauf, wolauf an meinen danz ! Helft eyllent, das der ray wert ganz, . . ." A költemény tárgya megegyezik a Holbein-féle 50. kép jelenetével („Die Braut"). Sőt a 35. képre is emlékeztet. A költészeti kidolgozás módja még ugyanaz, mint a középkori tiszta haláltáncszövegé : kizárólagos dialógus és szövegi kapcsolatok az everyman-dialógus szöveganyagával. Itt a haláltáncszöveg még mindig csak magyarázó szerepet töltött be és nem is emelkedett volna a képpel egyenrangú műalkotássá még ebben az állapotában sem, bár alapja Holbein-