KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE II. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 5. (Budapest, 1944)

Előszó

Előszó A jelen kötethez szóló magyarnyelvű bevezetés már e mű első kötetében megjelent. Kutatásaim eredményeit ebben a most elkészült kötetben csak németül tárgyaltam. Egyrészt azért, mert hiszen mint a német nyelvés irodalomtudomány művelőjének elsősorban ezen a nyelven kell bemutatnom közel húszéves tudományos munkáim eredményeit. Másrészt maga a tárgy is megkövetelte, hogy az egész kutatási anyag valamely európai világnyelven jelenjen meg, mert elsősorban külföldi érdeklődésre kell számítania, eredményeiben elsősorban a német irodalom- és művészettörténet érdekkörébe tartozik és németül megfogalmazva jobban képviseli a külföldi haláltánckutatók felé a magyar haláltánckutatás egyéni, újszerű és eredeti vonásait. E kötetnek szüksége is van arra, hogy épen a külföldi haláltánckutatók körében visszhangra találjon. Azt az emberfölöttien hatalmas anyagot, amelyet ebben a kötetben fel kellett dolgoznom, amelyet itt rendszerbe kellett foglalnom, nem is lehet úgy „röviden összefoglalni", hogy ez az összefoglalás a megdönthetetlen bizonyítás erejével hasson. Ha meg is kísérlem az ebben a kötetben egybefoglalt haláltáncanyagot magyarul „röviden" elmondani, — nem lehetek olyan rövid, hogy összefoglalást adhassak, de nem is beszélhetek olyan kimerítően minden kérdésről, hogy az olvasó csak halvány képet is kaphasson a problémák belső összefüggéseiről. Epen azért felhívom rá a figyelmet, hogy egy egészen külön magyar kötetben, közérthető, élvezhető stílusban, egy képekkel is díszített nagyobb magyar tanulmányban már a közel jövőben a magyar nagyközönség számára is hozzáférhetővé akarom tenni haláltánckutatásaim eredményeit. Abban a kötetben mintegy „népszerűsítve" újra egybe akarom foglalni a haláltáncok történetét, főleg magyar szempontból ; így majd talán pótolhatom az itt elmaradt nagyobb arányú magyar összefoglalást. A Haláltáncok Történetének három kötetéből a középső maradt legutoljára. Az első és harmadik kötetben szinte elkészült a „fej" és a „láb", — most dolgoztam ki a mű „törzsét". A késedelmezés oka elsősorban a szerteágazó és igen kényes kutatási anyag természetében rejlett. A közbejött háború pedig már lassította a munka menetét. Ebben a kötetben a Haláltáncok Történetének csak azt a részét dolgoztam ki, amely 1350-től 1500-ig terjed, de vissza kellett újra nyúlnom főleg a germán és román motívumok történetében egészen a történelemelőtti időkig. Megnehezítette munkámat, hogy a már nyomtatásban megjelent első kötetben egyes szövegekről és képekről már előre véleményt mondtam, ítéletet formáltam. 1936 óta, amikor az első kötet megjelent, az azóta egybegyűlt kutatási anyag hatása alatt, itt is, ott is meg kellett változtatnom felfogásomat, módosítanom kellett véleményemet; csak egészen apró és sokszor talán jelentéktelen árnyalatokról volt szó, de ezekre is mindenütt ki kellett térnem, kellő helyen és módon utalva az első kötetben leírt „előzményekre" és a harmadik kötetben már előre nyomtatásban is leszögezett (1941) „ következményekre ". A jelen kötet — bevezetésül — részletesen kitér a középkori haláltáncok világnézeti alapjainak ismertetésére. A tárgyalás első részében annak az „összlegendának" történeti adatait dolgozom fel, amelyekből a Halál-tánc és a Halott-tánc, tehát az igazi, hamisítatlan „középkori" haláltánc kialakult. A tárgyalás második részében azután magukon a Halál- és Halott-táncokon mutatom ki, hogy a „Danse Macabre"-ról adott keletkezés- és fejlődéstörténeti kép helyes. Munkámnak ebben a második részében mutatom azután ki, hogy Németországban a külföldi Halál- és Halott-táncokkal szemben egy egészen külön „német haláltáncműfaj" alakult ki, amely a XVI. századtól kezdve európaszerte elterjedt, egyeduralmat kapott és a Halál- és Halott-táncokról való tiszta fogalmakat elhomályosította. Az első kötet 6. lapján ezt a különös „német haláltáncműfajt" „halottHalál-tánc"-nak, vagy „kísértet-Halál-tánc"-nak, illetve „halálos-tánc"-nak neveztem. Hódoló tisztelettel és fiúi hálával adózom Zimányi Gyula Rendfőnök Úrnak és a Piarista Rendnek, hogy tudományos munkámat erkölcsi és anyagi támogatásban részesítette. Az a tény, hogy e kötet épen 1942-ben lett készen, külön színt kölcsönöz haláltánckutatásaim befejezésének : ebben az évben ünnepelte a Piarista Rend