Voit Pál: Barokk tervek és vázlatok (1650-1760) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1980)

ELŐSZÓ Ezzel a kiállítással a Magyar Nemzeti Galéria nehéz és bizonyos fokig ellentmondásos föladatot vállal. Mindezt azért, hogy a már álló állandó kiállítás („Későreneszánsz és barokk művészet, 1550—1800") képei és szobrai mellett időszaki bemutatóra gyűjtse össze a régi Magyarország grafikai műfajú emlékeit. Elsőként a rajzokat. Hazai rajzok azonban (a különben nagyszámban fönnmaradt és különféle) freskók, képek és szobrok mellé csak egészen kivételesen sorakoztathatok — szinte csak annyira, hogy megerősítsék a szabályt: nincs régi magyarországi rajzművészet. Legalábbis abban az értelemben, ahogyan azt a későreneszánsz korában Itáliában, aztán később Európa más országaiban is alapított akadémiákon a rajzról vallott teóriák és a klasszikussá alakult reneszánsz és barokk rajzi gyakorlat értette — valóban nem volt. Sorsot mutató tény, hogy Mányokitól, akit Rákóczi továbbtanulni és a rézmetszést elsajátítani küldött Hollandiába, egyetlen rajzot sem ismerünk; Bogdány Jakabtól csak egyetlen akvarellt (s az is másolat Hamilton után), — az itthon működött mesterektől nagyon elvétve egyet, kettőt. A rajzművészet, az önálló értékű rajz nem honosult meg a Kárpátokon belül. Hiányzott az alak-rajz: egyáltalán a figurális ábrázolással, az érzelmi árnyalatokkal gazdag művészi mérkőzés, — éppen a világnak, életnek és a sorsnak az a barokk-kori fölfedezésére törekvés, ami a tőlünk nyugatabbra eső művészi központokat jellemezte. Sem az uralkodói udvar, sem akadémia nem ösztönözhetett ilyet, mert egyik sem volt az országban s a céhekben működött mesterek egyike sem ért föl „a szabad művészek"-nek arra a szintjére, ahol megkülönböztetett rang illette meg a rajzot, a ,,disegno"-t. Kracker János Lukács egy (töredékesen) fönnmaradt és legújabban azonosított vázlatkönyvének rajzai (Kracker János Lukács emlékkiállítás, Magyar Nemzeti Galéria 1979 szeptember) éppen nem kivételek, hanem bizonyítják, hogy alkotójuk külföldről áttelepülve folytatta itt akadémiai eredetű rajz-gyakorlatát. Ha pedig az itthoni — és túlnyomórészt a céhekben működött — festők szükségképp rajzoltak is, rajzaikat nem őrizték meg utódaik — és talán ők maguk se nagyon. Rajzokat a régi Magyarországon eddigi tudomásunk szerint senki sem gyűjtött. A gyűjtemények hiánya még később is jellemző tünete a rajzok iránti érdektelenségnek. Ha az „akadémikus" értelemben vett művészi rajz művészet-földrajzi területéből ezidőben Magyarország ki is maradt, a rajzolás szerényebb szintjén a kor tanult személyei mégis járatosak voltak. A művészek és kézművesek hivatásához, a nemesség és a polgárság, sőt a főnemesség műveltségéhez is így vagy úgy — hozzátartozott a rajzolás. A műhelyeken és műtermeken kívül az alsóbb és a fölső iskolai oktatásban tantárgy és gyakorlat a rajz. A rajzi hozzáértés pedig mellőzhetetlen a művészi munkák — sőt az ipariak — megrendelésekor, a szerződések megkötésében, a mérnöki fölmérések és a célszerű isme retek területén. A 20. század fénykép-reprodukálásának nagyiparáig a legalább elemi szintű rajztudás majdhogynem általános és bizonyos mértékig