Jávor Anna - Lubomír Slavícek szerk.: Késő barokk impressziók, Franz Anton Maulbertsch (1724-1796) és Josef Winterhalder (1743-1807) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Jernyei Kiss János: Az újjáélesztett barokk. Maulbertsch illuzionizmusa és képi retorikája az 1770-es évek monumentális műveiben

bertsch képi eljárásai helyreállítják a figurák olvashatóságát, a kompozíciók felépítésében és befogadásában fontos szerepet kapnak a világos gesztusnyelwel előadott cselekménymozzanatok, az érett barokk mesterektől, Rubenstől és Dániel Grantól eredeztethető formulák.

11 Nem kevésbé lényeges az a változás, hogy a művész freskóegyütteseiben az egyes képmezőknek a festői összképbe való feloldása helyett immár azok világos elkülönítésére törekszik. Ennek oka azonban nem a klasszicista képfelfogás térnyerése: a figurális rész, a látszatarchitektúra és a keret határozott elkülönítése, tisztább viszonyrendszere paradox módon éppen az illuzionisztikus hatás teljességének, a szem tervszerűen elgondolt megtévesztésének eszköze. A rokokó jellegű játékosság, a bizarr, artisztikus képi világ egyre inkább kiszorul a transzcendens valóság megjelenítéséből, hogy átadja a helyét egy komolyabb, emelkedett hangvételű elbeszélésmódnak és a látványt valóságként elhitető festői fogásoknak. Maulbertsch 1770-es évekbeli nagy együtteseinek sorát a váci székesegyház freskói nyitják. Az építészeti formanyelvében merész újításokat mutató katedrális a váci egyházmegyét kormányzó bécsi érsek, Christoph Anton Migazzi kardinális megbízásából, Isidore Ganneval tervei szerint épült. Az épület eszmei mintaképe a római Szent Péter-templom volt,

12 és római barokk minták az előképei annak az ábrázolástípusnak is, amivel Maulbertsch a hatalmas kupolaboltozatot díszítette: a mindenszentek látomását festette meg, amint az üdvözültek a megdicsőült Mária vezetésével a Szentháromság előtt róják le hódolatukat. A főoltárkép a szokásokat merészen félretéve nem a székesegyház címünnepét, Mária mennybevitelét ábrázolja, hanem egy másik mariológiai témát, a vizitációt.

13 Ezt a furcsa eljárást a képi összefüggések és a liturgikus térrel való kapcsolat feltárása nélkül aligha tudnánk megérteni. A képen Mária és Erzsébet találkozásának jelenetét és annak középpontjában az ég felé forduló Szűzanyát láthatjuk, amint ujjongó hálaénekében, a Magnificaiban önnön eljövendő megdicsőülését és Isten országának eljövetelét hirdeti meg. Kifejezésének intenzitása, tartása, a jelenetből szinte kioldódó, úgyszólván ég és föld között lebegő helyzete az elragadtatás állapotának fizikai jellemzőivel mutatja őt. Próféciájának tárgya a feje fölött, a kupolafreskóban látomásként megfestve jelenik meg - a templom bejárata felől közeledve először ebben az összefüggésben látjuk a két képet. A barokk templomokból jól ismert mennyország-kupola ezúttal tehát invenciózusan egy olyan képegyüttes részeként látható, amelynek tulajdonképpeni témája a kinyilatkoztatás Mária általi megtapasztalása. A Szűz nemes pátoszformulával megjelenített elragadtatása mindenekelőtt érzékeinek, belső empíriájának hathatós működését tárja fel a néző előtt, azt a képességet tehát, amelyet a tridentinus jámborság a vallásos szemlélődés elmélyítésében oly eredményesnek tartott. A kupolakép a hosszház tengelye mentén előrehaladó befogadó számára úgy tárul föl, hogy az ábrázolt látomás az ő személyes víziójává alakul át. Maulbertsch a hagyományos képszerkezetek újragondolásával sajátos, a megjelenítés erejét felfokozó megoldással lép elő: a hajón végigvonuló szemlélő mozgó nézőpontjára szerkesztve a szentek alászállásának látomását (descensus) eleveníti meg. A néző szeme előtt, amint az orgonakarzat alól elmozdul, és a hosszházban tekintetét fölemelve halad a négyezet felé, a festett látomás váratlanul életre kel. A nézőpont változtatásával a freskó egyre inkább kiszabadul a hajót a kupolatértől elválasztó hevederív takarásából, a figuracsoportok mind szélesebb ívben tárulkoznak ki és terpeszkednek szét, s az alakok egyre jobban a föld felé tűnnek gravitálni. Ezáltal a mennyei sereg „betölti" a teret, a freskó szereplői szinte kézzelfogható valójukban az evilágba ereszkednek. A mű illuzionisztikus megjelenítőereje révén a néző a szemlélés útja során mintegy a képalkotó pozíciójába kerül - a szó művészi és vallásos értelmében egyaránt, hiszen a képfolyamatokat az ő mozgása kelti életre, és a látottak az ő liturgikus tapasztalatára felelnek. Ebben a személyessé tett látomásban ugyanis a befogadó megtapasztalhatja a szentek közösségét (communio sanctorum), amely a teológia szerint Isten népét jelenti, amelyet az égi és a földi egyház, az üdvözültek és az evilági hívek együttesen alkotnak. A mise folyamán is ez válik láthatóvá, amikor az eucharisztikus Franz Anton Maulbertsch: A szentek közössége, 1770 A váci székesegyház kupolafreskója, részlet