Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Szvoboda Dománszky Gabriella | Müncheni művészek a pesti tárlatban

5. Balassa Ferenc: Corvin Mátyás halála, 1844 körül. Lappang. R.: Bálás Piri László: A magyar történeti festészet a XIX. században. Bp., 1932.1. tábla (150 pft) című képével (5. kép). Balassa az egyik legrégebbi kiállítónk, először 1820-ban szerepelt a bécsi Akadémia tárlatán, ahol azután többször megjelent. A Corwn-kép mind Pesten, mind a következő évben Bécsben

60 közfigyelmet keltett, a fennmaradt reprodukción jól komponált, mozgalmas darabnak tűnik. Balassa hosszas külföldi - müncheni, itáliai - tartózkodás után 1842-től Pesten élt, és nyilván olyan sikert remélt művétől, amely helyzetét itthon stabilizálja. Ebben ő is tévedett, és valószínűleg Bécsben fejezte be életét.

61 Balassa tehetségét leginkább korai Onarc/répéről

67 ítélhetjük meg, amely rendkívüli kvalitást mutat, talán az egyik legkiválóbb fennmaradt alkotás a század elejéről (6. kép). A kiállítások rendszeressé válása következtében többen próbálkoztak tárlatismertetők írásával. Művészeti íróként működött Ney Ferenc - a magyar nevelésügy ismert szakembere - ismertetőjében azt olvassuk, hogy Balassa képén az „ecset" darabos.

6

'

5 Ney - Vahot Imréhez hasonlóan - szívesen írt le egy-egy képet, leírásai ma már nagy értékkel bírnak, a müegyleti darabok ugyanis szinte azonosíthatatlanok, és az ilyen közlések segíthetik felismerésüket. Ney például a gyakori müncheni kiállító, Heinrich Ludwig Marr (1807-1871) Bajor felsővidéki leány képéről közli, hogy a rajta levő nőalak dézsával a fején átlép a sövénykarfén. A szerző egyébként nagy rajongója a münchenieknek, de mint írja, a tájképek legtöbbje „tűikék, túlvörös'. Balassa Ferenc: Önarckép, 1821 körül. MNG A müncheniek jelenléte a következő években ismét nő, hiába ágálnak a „nemzetiek" a külföldiek ellen, a „cosmopolita" mezőny - a közönség örömére - V rágzik. A legnagyobbak a müncheniek közül immár következetesen és véglegesen hiányoznak. Henszlmann szemére is veti a vezetőségnek, hogy annak idején, mikor Rottmann itt volt, elmulasztották a vásárlást.

64 1844-ben 25 müncheni kép szerepelt, és túlnyomó részüket - mint rendesen - tájképek adták. Münchenben, ahol egyes magánmútermekben új, a holland tájképfestészeten és a 17. századi állatképeken iskolázott realizmus alakult ki, szemben az Akadémián dívó klasszikus-ideális tájfelfogással, a század elejétől erősödött a természet közvetlen megfigyelésének igénye.

63 Az egyesületi mecenatúra megjelenése, a jelentékeny mértékű vásárlás mindezt tovább erősítette. A tájképek előretörése már az Akadémia kiállításain feltűnt, ám amikor Cornelius vette át az Akadémia vezetését, a tájképfestészeti osztályt rövidesen (1826) megszüntette. Georg von Dillis (1759-1841), 1808-1814 között a tájképfestészet professzora, így érvelt: „tekintettel arra, hogy összes tájképfestőnk, aki nagy hírnévre tett szert, a tájképfestészet tantárgyat teljességgel kikerülte, úgy gondolom, fölösleges erre egy külön tanárt alkalmazni, legjobb, ha a fiatal művészek a természettől tanulnak".

66 Münchenben leginkább a naturalisztikus „hangulati tájakat" kedvelték, amelyek - nem kis mértékben a müegyleti kiállításoknak köszönhetően - a későbbiekben mindenütt uralkodóvá váltak.

67 A müncheni táj- és zsánerképfestészet nagyban hatott ott tanuló növendékeink munkásságára Brodszky Sándortól Szinyei Merse Pálig. A Münchenből küldött sok hegy és tó között egy újabb kedvelt motívum tűnik fel: maga a város. Ilyen volt többek között Ivo Veermeersch (1809/10-1852) architektúrafestő München egy részének látképe című műve. A város festői az utcákon, sikátorokon, tereken belül a középkori jellegű meghitt zugokat